Nem először magyarkodunk itt. Íme, a lista:
- Mélyből jött mesék (2023. november 5.)
- Megvédenek (2023. december 30.)
- Talpmasszázs (2024. április 21.)
És még mindig nem elég a magyarkodásból: most éppen magyar sportolók értek el sikereket az úszó és a kajak-kenu Európa bajnokságokon (sajnos, kevesebb figyelem jutott rájuk, mint a focistákra). Ünnepeljük őket és büszkék vagyunk rájuk.
„Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!” Ez olyan szép, hogy akár Wass Albert, a legnagyobb magyarkodó is írhatta volna. De nem. Sajó Sándor: Magyarnak lenni… című költeményében olvasható, melyet 1919-ben írt a mára szinte teljesen elfeledett költő (az utókor ítélete szerint negyed/ötödrangú rímfaragó). Ha költőnek nem is volt a legjobb az iskolaigazgató Sajó Sándor (1868‒1933), ezzel a sorával nagyot mondott: politikusaink keblét azóta is folyamatosan dagasztja a magyar büszkeség, a magyar elhivatottságba vetett hit. Ezt is egy büszke magyar (Orbán Viktor) mondta: „[…] magyarnak lenni nem egy véletlen, hanem egy feladat, küldetés, valószínűleg a világ legszebb küldetése”.
Kétségtelenül, van mire büszkének lennünk. (Egyébként tudtátok, hogy a ’büszke’ a ’bűz’ szóból származik?) A büszkeség azonban önmagában nem elég, tenni is illik valamit hazánkért, a magyarságért. Ady Endre szerint „[…] a művelt Nyugat nem elégszik meg avval, ha neki a magyar faj a piros-fehér-zöld őrületen kívül egyebet nem szállít […]”. Mostanában a fehér-kék-piros (orosz) őrületet is szállítjuk Európának, de valahogy annak sem örülnek.
Sajó Sándor feledhető verseiből még egy mondat vált szállóigévé: „Gyáva népnek nincs hazája”. Már a trianoni határok fájdalmától eltelve írta 1923-ban. A Vén bolond című erősen irredenta versében olvasható. Sajó Sándor Heringer János és Rossnagel Terézia (más adatok szerint apja keresztneve Sándor volt, anyja nevének pedig Rosnagl változatát említik) gyermekeként született Ipolyságon. Röstellte, hogy német származása ellenére nagy magyarrá vált, Forgács című versciklusában mentségére hozta föl, hogy Petőfi meg tót volt. Sajó Sándor ugyanúgy vált büszke irredenta magyarrá, ahogy a szintén felvidéki, illavai születésű Kmoskó Mihály (1876‒1931), neves orientalistánk és fajvédőnk, akinek írásain is érződik, hogy nem a magyar volt az anyanyelve.
Mellékszál: felvidéki volt az apai nagyapám is, akinek anyja (a dédanyám) még nem tudott magyarul. Nagyapám a trianoni döntés után jött át Csonka-Magyarországra, de ő nem irredenta volt, hanem asztalos.
Az 1920-as trianoni békeszerződés évfordulója (június 4.) 2010 óta nemzeti emléknap. Nemcsak az évforduló körüli napokban, de egész évben emlékeztetnek rá büszke politikusaink, hogy magyar az, akinek fáj Trianon. Fáj az minden magyarnak, csak van, aki nem másban keresi a hibát. A sebek nyalogatása pedig hátráltatja a gyógyulást.