Ilyen még nem volt! A világ legnagyobb tűzijátéka! Az égre írtuk a magyarok dicsőségét!
Ez még a Holdról is látszott. Sőt, talán a Szaturnuszról is.
Örülnünk kellene, de fuldoklunk: a szégyen hullámai átcsaptak a fejünk fölött. Az ország romokban ‒ ezt így és most miért kellett? Márpedig éppen a romok miatt kellett. Hogy ne lássuk azokat. Hogy álmodjunk szépeket és nagyokat. Minél tovább.
Legutóbb beígértem, hogy ezután a Fidesz vizuális környezetszennyezéséről is írni fogok. Elsőként az augusztus 20-ai tűzijátékról. Ott azonban nem csak petárdák durrogtak, és nem csak képeket vetítettek. A szájtáti közönségnek komplex élvezetet kínáltak: mondtak mesét, vetítettek hozzá képeket, majd durrogtattak, és kezdték elölről: mese habbal, majd megint durrogtatás, és ismét elölről ugyanaz. Így jutottunk el az élményt megkoronázó himnuszig ‒ nemzeti ünnepünkön egyszerre folyt a verbális és a vizuális környezetszennyezés. Orbitális tűzijátékként adták el, de valójában nagy dózisú kábítószert etettek velünk.
A mesélő zanzásítva előadta Anonymus és a többi mesemondó-krónikaíró történeteit a magyarság eredetétől Szent István államalapításáig bezárólag (itt-ott belemixelve Arany János és Jókai Mór szövegmorzsáit). Mívesen ízes, sőt ízesen míves, vagyis inkább álnépi, művi magyarsággal előadva hallhattuk Hunor és Magor találkáját a csodaszarvassal, a két macsó harcos és fegyverenceik nőrablását, miközben az égboltra vetített szarvas békésen legelészett. (Mellesleg a két vadásztestvér és az őket egy folyón vagy mocsáron túlra vezető szarvas története Eurázsia szerte ismert, megvan a lappoknál is ‒ minő szégyen ez szittya hun fejünkre. A történet az égbolt jelenségeihez kötődik: a két testvér az Ikrek csillagkép, a szarvas alakját a Cassiopeia, a Perseus és az Auriga hármasa adja ki, a folyó vagy mocsár, amin átkel a szarvas pedig nem más, mint a Tejút.)
Hunor és Magor után jött következő ősapánk, Attila, aki roppant igazságos és jólelkű uralkodó volt ‒ nyilván igazságérzete és jólelkűsége diktálta, hogy seregével mindenkire rárontott, aki elébe került. Ám a hunok mégis elbuktak, visszamentek keletre, csak Csaba és népe (a székelység) maradt Erdélyben, hogy aztán kitörő örömmel üdvözölje a hunok második bejövetelét, akiket ekkor már Árpád vezetett és valamilyen ismeretlen okból nevet is változtattak, immár magyaroknak hívták magukat. Miután a nevet változtatott hunok ismét megérkeztek, ügyesebbek voltak elődeiknél: István király vezetésével államot alapítottak, és máig itt vannak, vagyis vagyunk itt, mi magyarok, a hun nagykirály, Attila egyenes ági leszármazottai, most és mindörökké, ámen.
A magyar nemzettudat részét képező történetsort a fentiekben igencsak kajánul adtam vissza. Nem azért, mintha nem szeretném hallani, látni, olvasni őket. Ezek ugyanúgy velem vannak eszmélésem óta, mint bármelyikünkkel, aki magyarnak született és születni fog, míg világ a világ. A kajánságot, sőt inkább felháborodást e történetek előre kitervelt módon, aljas szándékból elkövetett felhasználása indokolja. A meséket igaz történetként akarják beadni a népnek. Ugyanúgy, mint azt, hogy Magyarország előre megy, nem hátra, az egészségügy és az oktatás egyre jobb, mindkettő permanens diadalmenet, az uralkodó párt és annak kormánya mindenkit szeret, eszébe sem jut az ellenfeleit elhallgattatni, a sajtó szabad, Magyarországot mindenki bántja, ellenségektől vagyunk körülvéve stb. Alternatív világot építenek körénk, abba zárnak be minket.
A magyarság eredetével kapcsolatos regék és mondák már a Fidesz-propagandisták által megbuherált történelem tankönyvekben is úgy vannak felvezetve, mint lehetséges igazságok (azt azért eddig még nem merték a tankönyvekbe beleírni, hogy a történeti forrásoknak, a nyelvészeti, régészeti és genetikai adatoknak ellent mondva ezek a történetek, és csakis ezek őrzik az igazságot). A következő lépést könnyű kitalálni: a Nemzeti Közszolgálati Egyetem új tanárképző karán is a mondák alapján fogják a magyarság korai történetét tanítani a leendő magyar- és történelemtanároknak. (Javasoljuk, hogy a tanszékvezetőket a Magyarságkutató Intézetből válasszák ki, nehogy túl nagy teret engedjenek a tudománynak.)
A tűzijáték koreográfiájában szerepet kaptak a népdalok és a népdalfeldolgozások ‒ ezek szolgáltak háttérzajként a petárdázáshoz. Egyszer még az István, a király rockoperából is felhangzott egy részlet (ezért még valaki felelni fog…).
A kábítás fontos elemei voltak a vetített képek: a csodaszarvast már említettem, őt követve a Parlamenten átlovagoltak Csaba vitéz égi lovasai, majd a Lánchíd pillérei is megkapták a magukét: egy alkalommal zöld mezőben piros ég alatt fehér és sárga búzakalászokat vetítettek rájuk. Ez a motívum mindig bejön: egykor a bolsevik ikonográfia állandó eleme volt, azt majmolva Rákosi Mátyás elvtárs is belegázolt egy búzamezőbe, hogy aztán az eseményről készült fotó bejárja az ország minden sajtótermékét. A búzakalásznak csak hídpillér jutott, a szentkorona viszont, mint Isten ajándéka (a pápa által) az égbolton jelent meg, ott forgott maga körül. Már csak egy kereszt hiányzott a fejünk fölül. Záróképként azt is megkaptuk.
Élményekkel gazdagon tértünk haza. Csak az a vég, csak azt tudnánk feledni: az égbolt csillagait elvakította a bódító mesét illusztráló petárdák fényárja, ám ez a csoda csak pár másodpercig tartott, a sok felröppenő csillogó-villogó-ragyogó rakéta fénye hamar kihunyt. Eloszlott, mint a buborék, s maradt mi volt, a sötétség.