Jegyzetek a politikai átmenetről és egy népszavazás lehetőségéről

Szentpéteri Nagy Richard

Jegyzetek a politikai átmenetről és egy népszavazás lehetőségéről

Ebben az írásban annak felvázolására teszünk kísérletet, hogy milyen politikai konstellációk képzelhetők el Magyarországon 2022. április 3. után, és e különböző lehetőségek milyen politikai és közjogi lépéseket tennének indokolttá a jelenlegi parlamenti ellenzék számára, különösen a népszavazás intézményének alkalmazhatóságára tekintettel.

Érdemes azonban mindenekelőtt kijelenteni azt, hogy az olyan politikai rendszerek, mint amilyenben Magyarországon élünk, nem szoktak választásokon kimúlni; a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a magyarországihoz hasonló rezsimek általában hatékony eszközökkel előzik meg, hogy ilyesmire sor kerülhessen. (A rendszer/rezsim elnevezésével itt nem foglalkozunk. A terminológia terebélyes irodalmából lásd például: András Bozóki – Dániel Hegedűs: An externally constrained hybrid regime: Hungary in the European Union. Democratization – 2018 – 25:7, 1173-1189.)

A 2022-es választásokra készülve, a jelen írás születésének idejében ugyanakkor – itt nem ismertetendő okokból – a jelenleg folyó széleskörű (még szóba hozandó) diskurzushoz illeszkedően abból indulunk ki, hogy a közelgő választásokon bármi megtörténhetik, és papíron az ellenzék győzelme éppúgy bekövetkezhetik, mint a jelenlegi hatalomé. Az alábbiakban mindenesetre az eshetőségeket a jelenlegi ellenzék szempontjából vesszük sorra. Először a választások lehetséges kimeneteleivel foglalkozunk, majd a népszavazás intézményének felhasználhatóságát vizsgáljuk meg egy kívánatos közjogi átmenetre vonatkozóan.

A 2022-es országgyűlési választások nyomán előálló helyzetre nézve az eddig ismertté vált elemzések általában négy opcióval számolnak: a Fidesz nyer kétharmaddal; a Fidesz nyer abszolút többséggel; az egyesült ellenzék nyer feles többséggel; és az egyesült ellenzék nyer kétharmados többséggel. Valójában természetesen előállhat egy ötödik verzió is: ha egyik oldal sem nyer meggyőző többséggel. Az általánosan ismert jelenségekről itt nem beszélve ez utóbbi lehetőség számos problémát vet fel, de a többi esetre is érdemes készülni. Az alábbiakban nem foglalkozunk az egyes eshetőségek esélyeivel, hanem minden szóba jöhető változattal szembenézünk, mert matematikailag természetesen bármelyik elképzelhető. Gondolatainkat ezért kijelentő módban és szikáron fogalmazzuk meg, de természetesen az egész szöveg feltételes módként értendő.

Kétharmados Fidesz-győzelem esetén a közvélemény hangulata nagyon sajátos lesz. Egyfelől természetesen a diadalittas triumfálók elözönlik a megszólalások tereit, másfelől a vesztes pártszövetség hívei várhatóan mély letargiába fognak süppedni. Ez az elkeseredés más lesz, mint máskor vagy máshol volt. A társadalom jelentős része – legalább a fele – olyannyira várja a kormányváltást, sőt a rendszerváltást is, hogy az eredményt nem tudja majd kellően feldolgozni. Utcai demonstrácók ebben az esetben várhatók a legkevésbé, de az általános társadalmi csalódottság mérhető, kitapintható lesz. A fiatalok elvándorlása felgyorsul, egzisztenciák tömeges összeomlása, a tartalékok gyors felélése következik, további elszegényedés lesz úrrá a nemzet egy részén. A harag jelentős részben a tehetetlenség okán az ellenzék felé is fordulni fog, mivel ezúttal sem sikerült legyőznie a gonoszt, alkalmatlannak, impotensnek, nyerni nem is akarónak, széthúzónak és Fidesz-bérencnek, házi-ellenzéknek fog látszani, miáltal jelentős változások várhatók a pártszerkezetben. Politikusok lemondatása, ellehetetlenítése, megbélyegzése lesz napirenden, a pártok egymás elleni acsarkodása megerősödik. A parlamenti szerkezet ugyanakkor konzerválni fogja a frakciókat, és ez a politikai iniciatíváknak a parlamenten kívül kerülését fogja eredményezni. Új pártok fognak színre lépni, és kezdhetjük az egészet elölről. De sokkal nehezebb körülmények között. Elhatalmasodik az a tömegérzet, hogy a hatalom választásokkal nem váltható le. Ez a felismerés olyan jelentős politikai és társadalompszichológiai változásoknak fog utat nyitni, amelyek beláthatatlanok. Bármi elképzelhető, és semmi sem lesz elképzelhetetlen. Politikai és politikán túli eszközök egyaránt igénybe vétetnek. Ugyanakkor közjogi javaslatok erre az esetre jelenleg nem tehetők. A „minden marad a régiben, sőt, fokozódik, méghozzá a nép akaratából és felhatalmazásával” érzete általánossá válik, és látszólag a reményvesztettségnek szolgáltat alapot. De nem ez a pillanat lesz a történelem vége. Számos nemzetközi példa mutatja, hogy a túlhatalom éppen a túlhatalmának legmagasabb csúcsán a leggyengébb. A rendszer összeomlása ettől még lehet gyors és fájdalmas. Be fog következni, vagy így, vagy úgy, ám a választásokat közvetlenül követő időszak mindenképpen nehéz lesz. A legváratlanabb dolgok is előfordulhatnak. Ezekre készülni azonban nem közjogilag, legfeljebb csak lelkileg lehet. Társadalmi értelemben az is éppen elég feladat.

Amennyiben a Fidesz jelentősen, de nem kétharmaddal nyeri a választásokat, az ország helyzete első pillantásra alig fog változni, második ránézésre azonban már ez a szituáció is valósággal új országot teremt. Mindkét politikai tábor elmondhatja, hogy sikeresen szerepelt, valójában győzött, még ha veszített is, márpedig mindkét oldal veszít. Mindkét politikai tábor egy része elégedetlen lesz, és kritikai hangok is megjelennek, de a táborok nagyobb része számára a táborok véleményformálói meg fogják tudni magyarázni a bizonyítványt. Az új politikai szituáció a választások nyomán azonnal érzékelhető lesz. A Fidesznek érdekében áll majd az új intézmények mielőbbi, zökkenőmentes felállítása és működtetése, az Országgyűlés és a kormány megalakítása, hosszabb távon pedig a konszolidált kormányzás. Ez annál is jelentősebb dolog, mert a rendszer szelídülését ez a helyzet hozhatja el. Végre megkezdődik a rendszer mindig beharangozott, de a rendszer természetét ismerve soha nem remélt konszolidációja és erodálódása. Fontos, hogy a kettő együtt, egymás után következik be. A konszolidáció szükségszerűen a meggyengüléshez vezet, eresztékek keletkeznek, és szivárogni fog a szelepekből a reform. Ez hosszabb távon erodálódással jár majd, amely idővel felgyorsulhat, és – előbb, mint remélhetnénk – a rendszerváltást fogja megérlelni. Nemzetközi példák egész sora mutatja, hogy a kemény rezsimek konszolidációja a bukásukhoz vezet. Ezért fél a hatalom a konszolidációtól, de az új helyzetben rá fog kényszerülni a megegyezésekre. Nem látványosan, nem egyik pillanatról a másikra, de kénytelen lesz számolni az erős, egységes, hatalomba készülő és kormányképes, akár azonnal kormányozni tudó ellenzék létével. Ebben a szituációban az ellenzéknek stratégiai döntést kell hoznia. Választania kell a konfrontáció vagy az együttműködés között. A magunk részéről egyértelműen az együttműködést javasoljuk, több okból. Egyrészt az együttműködés immár nem a mai rendszerrel lesz, hanem egy átalakulni kész, mert átalakulni kényszerülő, reformokban érdekelt rendszerrel. Másrészt e helyzet a választók akaratából jött létre, a választók ugyanis nem az ellenzéket akarták kormányon látni, hanem egy mérséklődő Fideszt, amely nyitott a megújulásra és a kooperációra. Harmadrészt azért, mert az együttműködés a leghasznosabb az ország számára, és nem utolsósorban az ellenzék számára is, amely az együttműködéssel tehet jelentős lépéseket a rendszer- és kormányváltás felé vezető úton. A stratégiai döntést a kooperációra vonatkozó konkrét, de az idővel alakítható lépéssorozat tervével kell meghozni. El kell dönteni, hogy mely területeken lehetséges, és mely területeken káros az együttműködés. A terv elkészítésében elvi, morális, hosszú távú és stratégiai motivációknak kell a legfontosabb szerepet játszaniuk. Nem a megalkuvás, nem az elvtelen kompromisszumok, hanem az elvi politizálásnak jön el az ideje. Az ellenzék egysége sorsdöntő. Fegyelmezettség és célratörés szükséges. Kemény politikai ellenfélnek kell lenni. A kétharmados törvények esetleges módosításai iránt nemhogy nyitottnak, hanem egyenesen kezdeményezőnek kell lenni. A kétharmaddal megválasztandó közjogi tisztségviselők esetében pedig valósággal betonszilárdságúnak kell mutatkozni. Néhány ilyen tisztségviselő megválasztása esedékes lesz a következő években. A Fidesznek szüksége lesz az ellenzék támogatására. Az ellenzéknek nagyon meg kell kérnie a támogatás árát. Ezzel a lépésével az ellenzék kétségkívül elfogadja a nemzeti együttműködés rendszerét. Csakhogy ne hazudjunk magunknak: eddig is elfogadta. Most javasolt szereplésével mindenesetre nem tagadná meg eddigi önmagát.

Abban az esetben, ha egyik politikai tömb sem szerez többséget (ez különös módon lehetséges), vagy egyik fél többsége sem elég magabiztos ahhoz, hogy stabilan kormányozzon, azaz csupán néhány mandátumon múlik a sorsa, a helyzet sajátságos, bonyolult és rossz lesz, de ki lehet hozni belőle jót is. Összességében ez a helyzet is a Fidesznek fog kedvezni, de nem mindegy, mennyire. Természetesen a döntő kérdés az lesz, hogy matematikailag melyik tömb lesz a nagyobb. Mégis egyben kezeljük most az összes esetet: azt is, ha a Fidesz lesz kicsiny többségben, és azt is, ha az ellenzék, ahogyan azt is, ha egyedül egyik sem kormányozhat. Utóbbi eset azért valósulhat meg, mert a Kétfarkú Kutya Párt egyfelől, illetve a Mi Hazánk Mozgalom másfelől bejuthat a parlamentbe (más pártok bejutását egyelőre nem kell feltételeznünk). Ez az opció néhány hónapja még elképzelhetetlennek látszott, most azonban már számolni kell vele. Az esélyeket nem elemezve természetesen azt mondhatjuk, hogy előbbi párt a mai ellenzékkel, utóbbi a mai kormánypárttal alkothat koalíciót. Ha az említett egyik vagy másik párt bekúszik a küszöb felett a parlamentbe, azzal a saját oldalát – talán furcsa módon – nagyban segíti. Ha azonban nem jut be, nyilvánvalóan sokat árt a saját oldalának azzal, hogy elindult. Az általa elvitt és nem hasznosult szavazatok nagyon fognak hiányozni a végső elszámolásnál. Természetesen az is előfordulhat, hogy csak az egyikük jut be, mint ahogyan az is, hogy az egyikük (vagy másikuk) bejut ugyan, mégis ellenzékbe szorul a saját oldalával együtt. Könnyen lehet ugyanis, hogy még a kispártokkal együtt sincs többség. Így aztán ezen a ponton több variációval kell számolnunk. Abban az esetben, ha az ellenzék (esetleges koalíciós partnerével együtt vagy nélküle) kis többséget (vagyis csupán néhány mandátumos többséget) szerez, a Fidesz ugyanúgy kihasználhatja helyzeti előnyét, mintha maga szerezne kis többséget. Az ellenzék soraiból egy-két (esetleg három-négy stb.) „árulót” könnyen talál, és az idő előrehaladtával, a kormányalakítási tárgyalások elhúzódásával az adott személyek egyre könnyebben tudják elfogadtatni a közvéleménnyel, hogy ők valójában csak a stabilitást szolgálták bűnös tettükkel. Itt jegyezzük meg, hogy a legnagyobb frakcióval minden esetben a Fidesz, illetve a Fidesz-KDNP-frakciószövetség fog rendelkezni, és a jelenlegi hatalom birtoklása is a Fidesz mellett szól, ezért van esély arra, hogy a kormányalakítási megbízást – az államfői feladatot helytelenül értelmezve – a Fidesz jelöltjének adják. Mivel nemzetközi példák a hasonló árulásokra olyan nagy számban vannak, hogy szinte minden korszakban és régióban találunk esetet, most elég is, ha csak a magyar önkormányzatok elmúlt pár évére gondolunk, és kimondhatjuk: nem valószínűtlen, hogy efféle átállások megtörténhetnek az új parlamentben is. Ezt valószínűsítve is azt kell mondanunk, hogy a legnagyobb probléma nem ebből, hanem abból fog fakadni, hogy a nép (mindkét oldal népe) minden valószínűség szerint permanensen az utcán lesz, és annál is inkább nehéz lesz őket hazaküldeni, hogy a politikai táborok felelőtlenebb aktorai éppen buzdításaikkal, feltüzeléssel, sőt, szervezett provokációval igyekeznek majd a híveiket az utcán tartani. Tekintve, hogy a helyzet megoldása nem elsősorban politikai, és végképp nem közjogi, hanem rendőri, közbiztonsági kérdés, itt nem a megoldásával, hanem a következményeivel kell foglalkoznunk. Márpedig a következmények annyiban kiszámíthatók, hogy a társadalom egy idő után óhatatlanul a biztonság, a stabilitás, a kiszámíthatóság iránt fog vágyakozni, és azt a tábort jutalmazza meg a szimpátiájával, mely ezt a biztonságot elhozza. A mai ellenzék számára nehézség, hogy a vázolt helyzetek mindegyikében a Fidesz lesz az erősebb fél, részben az ismertetett okokból, részben az egész állam pártszolgálatba állítása okán. A végtelen politikai polarizáció és a kiélezett küzdelem olyan állapotot idéz elő, amelyet soha korábban nem láttunk. A sokat szidott választási rendszer (az előző rendszer is) és bizonyos fokig a szerencse miatt országunk korábban rendre elkerülte azt a szituációt, amelyben egyik fél sem tud kormányt alakítani. Most azonban ez is könnyen megtörténhetik. A probléma megoldására új választások kiírása is felmerülhet, és ha a miniszterelnök megválasztására az első személyi javaslattól számított negyven napon belül nem kerül sor, a köztársasági elnök feloszlathatja az országgyűlést. Fontos megjegyezni, hogy a köztársasági elnök – szemben más parlamentáris berendezkedésű országok államfőjével – szinte sohasem oszlathatja fel a parlamentet, bárhogyan akarná is, ha azonban permanens és máshogyan nem megoldható kormányválság alakul ki, akkor pedig nem kell feloszlatnia. Az Alaptörvény csak lehetőséget ad a kezébe (egyetlen – és ezen kívül már csak további egy – esetben), de e lehetőséggel nem kell élnie, ha nem akar. Az állításunk az, hogy a Fidesznek a vázolt esetben nem állna érdekében az országgyűlés feloszlatása, hanem a kormányzás folytatása, illetve megkezdése lesz az érdeke, és ennek érdekében fog megvásárolni képviselőket. Ugyanez áll arra az esetre is, ha valaki a parlament önfeloszlatására tenne javaslatot. A Fidesz ebben az esetben is mozgósítaná a megszerzett-megvásárolt többségét, és az indítványt leszavazná, az önfeloszlatásra nem kerülne sor. A javaslatunk az, hogy efféle kezdeményezés ne is kerüljön a Ház elé. A politikai válságot nem új választásokkal kell megoldani, amelyek nemcsak a Fidesz, hanem a jelenlegi ellenzék számára is kockázatosak lennének, hanem a realitások elfogadásával. Bizonyos fokig még az is kimondható, hogy a vázolt esetben a jelenlegi ellenzéknek a Fidesz kormányban tartása lenne az érdeke. Az Alaptörvény szerint a kormányfő megválasztásához többség (abszolút többség) kell. Ugyanakkor ezen túlmenően a kormánynak nincs szüksége abszolút többségre annak érdekében, hogy működjék, hanem vidáman elkormányozhat kisebbségben is, ha a fontos szavazásoknál nincs mindenki a teremben. Magyarországon sajátos módon kisebbségi kormány nem alakulhat, de kisebbségi kormányzás akár évekig is folyhatik észrevétlenül (ilyesmire több alkalommal is hónapokig volt példa). Érdemes meggondolni, mit tegyen a vázolt helyzetben az ellenzék. Leszámítva azt az egészen különleges esetet, hogy a kutyapárt vagy a mi hazánk-csapat egymáshoz és a nagyokhoz arányított fura konstellációjában a jelenlegi ellenzéknek kedvez (nem egy-két, hanem három-négy) mandátummal a matematika, az összes többi lehetséges helyzetből a Fidesz fog kikerülni számtanilag többséggel. A parlament ennek megfelelően gyorsan megalakul, a jogorvoslatok, mandátumigazolások nem húzódnak annyira el, hogy az már ne legyen a Fidesz érdeke, és a kormányalakításra is viszonylag gyorsan sor kerül. A Fidesz-KDNP kormányon marad, csakhogy ez a kormányzás gyökeresen más lesz, mint a korábbiak. Először is leírhatatlanul nehéz lesz a súlyos politikai, nemzetközi és gazdasági helyzetben (mindhárom közeg önmagában kormánybuktató). Másrészt irdatlan nehéz lesz a parlamenti matematika miatt. A kormánnyal szemben egy magabiztos és bivalyerős ellenzék fog ülni, olyan, amilyet még nem látott a világ. A kormány sorsa az ellenzék kezében lesz. Az ellenzék lényegében azt tesz, amit akar, politikai nyomással, parlamenten kívüli eszközökkel, médiaeseményekkel stb. olyan helyzetet teremthet, amelyben a kormányzást még nehezebbé varázsolhatja. Ráadásul szinte csak rajta fog múlni, hogy e kormányzásnak mikor lesz vége, hiszen szinte bármikor dönthet úgy, hogy a kormánytöbbség dolgát a kibírhatatlanságig megnehezíti. De nem kell döntenie.  Elég, ha él azzal a lehetőséggel, hogy a kormányzás rajta is múlik, politikai alkukkal és támadásokkal egyaránt – ezek párhuzamos alkalmazásával, vegyítésével – megteremti az esélyét a jövendő választási győzelemnek. De nem kell a következő választásokig várni: adott esetben – mindenekelőtt egy esetleges kormánypárti erózió vagy néhány dezertálás miatt – a hatalom akár ciklus közben is a jelenlegi ellenzék kezébe hullhat. Az erre való permanens készüléssel az ellenzék az elmúlt évtizedek legnehezebb helyzetét a maga javára fordíthatja, és ezzel az országnak is jót tesz.

Ha abból indulunk ki, hogy a jelenlegi ellenzék – nem kétharmaddal ugyan, de viszonylag jelentős, mérhető, látható (mondjuk, legalább öt-hatmandátumos) többséggel – nyer, akkor olyan helyzetet kell kezelni, amelyet sokkal részletesebben szükséges bemutatnunk. Ebben a részben térünk ki olyan jelenségekre, amelyek – mutatis mutandis (változtatva a változtatandót) – a többi helyzetre is érvényesek lehetnek. Ennek a helyzetnek a jelentőségét és kedvező voltát szeretnénk aláhúzni, az elkerülhetetlen nehézségek ellenére.

Újból hangsúlyozzuk, hogy a később vázolandó – és egyébként is megjósolható – politikai helyzet lehetséges kezeléséhez a többségnek nem egy-két mandátumos többségnek kell lennie, mert az ellenzéki pártok némelyike a majdani közös listára olyan jelölteket is nevezett biztos befutó helyekre, akik bizonyosan a jelenlegi hatalom szekerét tolják, és kétség esetén könnyen megvásárolhatók, miáltal a tervek azonnal füstbe mennek. Most azonban azzal kell számolnunk, hogy egy néhány mandátumos többség meglesz.

Ha így alakul, az revelációként fog hatni. A társadalom hirtelen azzal szembesül majd, hogy a Fidesz-uralomnak vége, a nemzeti együttműködés rendszere (vagy mi) megbukott, új világ kezdődik. E felismerés revelatív hatása felmérhetetlen, de számíthatunk arra, hogy lesz ilyen hatás. A tervek kialakításakor e hatást figyelembe kell venni.

Új politikai helyzet fog előállni. A választás másnapján egy másik Magyarországra ébredünk, valóságos felszabadulás lesz, amit rendesen meg kell majd ünnepelni (ezzel nem viccelnénk, de lesz olyan választó, akinek mond még valamit április negyedike, de óva intenénk attól, hogy erre épüljön kommunikáció).

Mivel az új helyzet legkésőbb április negyedikén hajnalra előáll, a társadalom az új szituációt azonnal megérzi, ebből bátorságok merítődnek és gyávaságok törnek fel, a tény, hogy választásokon sikerült legyőzni a rendszert, mindkét oldal számára kijózanító és egyben mámoros élményt nyújthat, átállások és árulások egyaránt várhatók, méghozzá akár tömegesen is, a győzteshez húzás mechanizmusa akár hetekig, hónapokig is kitarthat, s emellett az ostromlott vár mítosza is feléledhet. Számunkra az a lényeges, hogy a társadalom egyértelműen érzékelni fogja a megváltozott uralmi viszonyokat, amelyek nem erőszakkal, hanem a nép akaratából alakultak át, és ez a tény az új kormány mellé állítja majd a társadalom józan részét.

Ugyanakkor az is valószínű, hogy lesznek utcai megmozdulások. Ezekkel ebben az írásban nem kell foglalkoznunk, de bizonyos, hogy az átmenetet már csak ezért is sajátos társadalompszichológiai helyzetre kell tervezni. Ugyancsak várható, hogy jogorvoslatok egész sora, a választási szervek megdolgoztatása, a választás tisztaságának tömeges megkérdőjelezése, a választási eredmény társadalmi értékelésének elbizonytalanítása láncmechanizmussal fut majd végig az országon, semmilyen lehetőség sem lesz kihagyva. Ezt a korszakot is túl kell majd élni.

Ebben a korszakban olyan eseményekre is számítani kell majd, amelyeket korábban nem láttunk. A 2002-es tapasztalatok elborzasztók. Akkor a kormány a maga által rendezett választások tisztaságát nyilvánosan vitatva elszabadította az indulatokat, hídlezárás, vonulás, a halálbüntetés bevezetésének meglengetése egyaránt napirenden volt – a miniszterelnök saját harcaitól való megszabadulása után. (Az ezt követő nyolc év ellenzéki viselkedése nagyban hozzájárult 2010-ben a társadalom azon döntéséhez, mellyel megszabadította az országot az ellenzéki Fidesztől.) Nincs ma olyan elemző, aki a 2002-es zavargásoknak ne a többszörösét jósolná 2022-re.

A politikai helyzet páratlanságát (soha korábban nem tapasztalt, de most biztosan bekövetkező jelenségeit) azért hangsúlyozzuk, mert ebben a helyzetben kell a parlamentbe jutott pártoknak – győzteseknek és veszteseknek egyaránt – előkészíteniük a parlament alakuló ülését. Ez soha korábban nem okozott gondot. Most gondot fog jelenteni. Eleddig mindig az volt az érdek, hogy az Országgyűlés alakuló ülése sikeres legyen, a parlament álljon fel, aztán a politikai harc az alakuló ülés után folytatódjék tovább, de addig jussunk el. Most lesz olyan (erős) érdek, amely nem ezt akarja majd.

A zavarkeltés első eszköze az időhúzás lehet. Mivel a Fidesznek az lesz az érdeke, hogy a kormányzás minél később (vagy lehetőleg sohasem) kezdődjék el, előfordulhat, hogy a parlament alakuló ülését az államfő a lehető legtávolabbi időpontra hívja össze. Ez akár május másodika, hétfő is lehet (bár kevéssé valószínű). Ha így lesz, akkor az 1990-es országgyűlés alakuló ülésére is lehet majd emlékezni, és ez még jól jöhet. Megeshetik azonban, hogy az államelnök április 25-re, hétfőre hívja össze az alakuló ülést, mert a Fidesz számára lényegesek a szimbólumok, és a 2010-es választási győzelem napja, valamint az Alaptörvény (2011-es) napja szimbolikus nap. Ugyanakkor e szimbólumot a majdani hatalom is kihasználhatja, hiszen nem is jön rosszul, ha azon a napon (egy nyilatkozattal) vethet véget a rendszernek. Az a nap, ha lesz belőle valami, újabb nagy nap lesz országunk történetében, mert attól a naptól kezdve az irányítás már részben az új hatalom kezébe kerül. Ezért is fontos a jelenlegi hatalom számára, hogy addig a napig ne jussunk el, vagyis ha eljutunk, az alakuló ülés ne legyen sikeres.

A szimbólumok fontosak. Nem érzelmileg, persze (azaz úgy is, de most minket a politikai jelentőségük érdekel), mert a szimbólumokkal lehet alkudozni. Politikai alkut lehet kötni egy-egy (nem ilyen természetű) szimbólum átadásáról, cserébe egy fontosabb ügyért. A tietek lehet ez vagy az, ha nem tesztek keresztbe nekünk, amikor elvégezzük azt, ami nekünk fontos.

A politikai alkuk, megállapodások, sőt, konkrét (bár sok esetben nem nyilvános) politikai szerződések jelenségéről azért érdemes beszélni, mert ez határozza majd meg leginkább az új korszakot. Gyökeresen más helyzet lesz tehát, mint amit eddig megszoktunk. A jelenlegi ellenzék egyszerre alkupozícióba kerül, mert lesz annyi hatalma, hogy kérhessen és adjon. A választások fent mutatott eredménye egyszeriben alkuképessé teszi az egyesült ellenzék jövőbeni kormányzó erőit. Ez hallatlan jelentőségű dolog.

Politikai alkukra nagy szükség lesz. A választásokig tartó időszak a politikai harc, a küzdelem, a kompromisszumok nélküli vetélkedés ideje. De a választások napjától ez a helyzet megváltozik. Hirtelen felerősödik a kompromisszumigény. Mindenekelőtt azért, mert van kivel megállapodást kötni. Rendeződnek ugyanis a viszonyok, pontosan tudható, hogy kinek milyen politikai ereje van, milyen pozícióban várja az ajánlatot, mit tud felkínálni. Mindig így volt e világi élet, de most különösen így lesz. Hatalmas változás áll be.

Csakhogy a vázolt esetben a változások jócskán elhúzódhatnak. A legnehezebb szakasz a választások éjszakájától a megválasztott parlament alakuló üléséig tart majd. Ez idő alatt a kormány teljes jogú kormány, semmi nem korlátozza, csak a jóízlés és a gátlásai (ezekre nem lehet reményt alapozni).

Kevésbé van ok aggódni a parlament alakuló ülése utáni napok miatt, mert a kormányalakítást gyorsan le lehet vezényelni, és az akkor már ügyvezetőként működő régi kormánytól már nem sok várható, de addig komoly ok van az aggodalomra. 2002-ben ilyenkor – a választásoktól a parlament megnyitásáig tartó időszakban – vagyonkimentés, iratmegsemmisítés folyt nagy erőkkel, ellenőrizetlenül.

A gyors kormányalakítás ezen nem segít, mert azt az Országgyűlés alakuló üléséig nem lehet megkezdeni. De elő lehet készíteni. Világos, hogy a kormánylistának már előre kész kell lennie.

A parlament alakuló ülésének előkészítése, a megállapodások megkötése, a bizottsági struktúra létrehozása, a helyek elosztása, a tisztségviselők megválasztásában való megállapodás nagy politikai munka lesz. Az alakuló ülés levezénylése, a mandátumigazolás és a jelentések elfogadása ugyancsak komoly gond lehet. A szóban forgó esetben – kivételesen – nem lehetünk biztosak abban, hogy az alakuló ülés rendben lezajlik, még magának az Országgyűlésnek a zökkenőmentes megalakulását sem vehetjük biztosra.

Ha azonban ezen túljutunk, vagyis az intézmény felállt, azaz mindenki leült a helyére, a munka neheze meg lesz oldva. A siker érdekében célszerű nagyvonalúnak lenni. Emlékezhetünk, hogy 2010-ben a Fidesz azonnal elkezdte a kirekesztő hatalomgyakorlást, de ebben a kérdésben, a tisztségviselők és bizottsági helyek szétosztásának ügyében – az alakuló ülés biztonsága érdekében – nagyvonalú volt (emlékszünk, hogy ez a nagyvonalúság sokakat megtévesztett). Utána azonban nekilátott a rombolásnak és építésnek, már az első naptól (állampolgársági törvény, TEK, médiaügyek stb).

A kormányalakítás kérdésében kevésbé kell osztani az aggodalmakat. Kizártnak tarthatjuk, hogy a köztársasági elnök ne a többségi támogatást felmutatni tudó jelöltnek adjon kormányalakítási megbízást. A közvélemény addigra pontosan tudni fogja, ki ez a jelölt, ahogyan azt is, hogy neki kell kormányt alakítania. Az Országgyűlés alakuló ülésén ez a jelölt megneveztetik, beszédet is tarthat, ha akar (nem szükséges, de politikailag jól jön).

Ha mégis úgy történnék, hogy a köztársasági elnök a hagyományokra tévesen hivatkozva a legnagyobb frakció jelöltjét jelöli miniszterelnöknek (holott nem ezt kellene tennie, mint 1998 és 2002 példája egyaránt mutatja, ahogy természetesen a többi példa is), és ez a Fidesz jelöltje, illetve a Fidesz-KDNP-frakciószövetség vezetője lesz, akkor hagyni kell, hogy a kezdeményezés elbukjék. A jelölt (hacsak a fenti második bekezdésben jelzett veszély nem realizálódik) nem fog tudni kormányt alakítani. A többség a jelenlegi ellenzék mögött lesz. A következő jelölés még beleférhet a negyven napba (a legfeljebb tizenöt napba).

Ha azonban a jelölés nyilvánvalóan abból a célból történik, hogy sorozatos sikertelenség esetén az államfő feloszlathassa a parlamentet, a mai ellenzéknek (az új többségnek) más taktikát kell alkalmaznia. Fel kell vennie a kesztyűt: meg kell szavaznia a jelöltet, majd azonnal konstruktív bizalmatlansági indítványt kell benyújtania ellene, és gyorsan (három napon belül) leváltania, s egyben a saját jelöltjét ugyanazzal a szavazással megválasztania. Ezzel a fordulattal a miniszterelnök-jelölést kiveszi a köztársasági elnök kezéből, és a maga kezébe veszi az ügyet. Az államfőre (a régire vagy az újra) a miniszterelnök megválasztásához nincs szükség.

A közjogi konstrukció nem jó, ám még ha jó lenne, akkor sem rendeltetésszerűen használnák, de nincs más út, ha élére állítódik a kérdés. Ugyanakkor a lépés igen kockázatos. Sok függ attól, hogy a közvélemény milyen állapotban lesz. Nagy kérdés, hogy a parlamenten belül milyen viszonyok alakulnak ki. A politikai helyzet fent vázolt újdonsága korábban nem látott újdonságoknak is teret nyithat.

A miniszterelnök megválasztása óriási jelentőségű dolog Ezzel teljesedik ki a rendszerváltás. Az addigi miniszterelnök megbukott. Tizenkét év után új kormányfője van az országnak.

A miniszterek kinevezése feltehetően gyorsan megtörténik. Az államfő aligha tehetné meg, hogy a megválasztott miniszterelnök által jelölt személyeket nem nevezi ki. Mivel az Alaptörvény többesszámban szól a miniszterekről, úgy hihető, hogy legalább két miniszter kinevezésének (a megválasztott miniszterelnök mellett) elégnek kell lennie a kormány megalakulásához. Szinte kizárt, hogy az államfő két minisztert se tudjon kinevezni, ha pedig kettőt kinevez, akkor már a többit is nyugodtan kinevezheti, vagyis nem kell komolyan számolnunk azzal, hogy a kinevezéseket tömegével megtagadná, mert nem lenne értelme így tennie. (Persze néhány miniszterjelölt parkoltatásával is jelentős gondokat okozhat, de a kormány tulajdonképpeni létrejötte miatt e gondok megoldhatók átmenetileg.) A közvélemény nyomását ugyancsak feltételezhetjük, mert valószínű, hogy politikai konfliktus esetén a közvélemény a törvényes miniszterelnök mellé állna a kormányzás elé akadályokat állító államfővel szemben.

A kormány megalakulásával újabb fontos lépés tétetik az egyirányú úton. A rendőrség, katonaság, titkosszolgálatok, közigazgatás, állami vállalatok stb. megkapják új főnöküket, a hatalomváltás bevégeztetik. Ennek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Van új kormány, van új parlament, a rendszerváltás látszani kezd. Az elitcsere végigvonul az apparátusokon. Az új igazodási pontok kialakulnak. Tömegével jönnek be új emberek, távoznak régiek. Lesz, aki megszólal (vagyis énekel, magyarul – csúnyán szólva – köp). Sok dolog kiderül. Csontvázak a szekrényben stb. Erre méltán lehet számítani. Újabb alkupozíciók képződnek. A kormánytöbbség tárgyalási helyzete nagyban javul, tekintélye erősödik. Emberek tömegéről fog megtudni sok mindent.

A média (főleg a közmédia) felszabadul, lassan megindul a hiteles tájékoztatás. Vigyázva, finoman, körültekintően és fokozatosan, de a szabad sajtó egyre több hírt közöl a közvéleménnyel. Lehet reménykedni abban, hogy a közönség egy része ennek nyomán idővel elfordul a Fidesztől, az új kormány mögött megnő a támogatás.

A közönség nagyobb része nyugalmat, felelős kormányzást, erős gazdaságot akar, nem konfliktust. Ez esetleg elősegítheti a politikai megállapodások létrejöttét olyan területeken is, amelyek korábban egyértelműen fideszes terrénumok voltak. Talán az is megtörténik, hogy egyes vezető tisztségviselők önként lemondanak. Esetleg olyanok is, akiket az Országgyűlés korábban kétharmaddal választott meg. E lemondások elősegítésére politikai eszközök bevethetők.

Magának az államfőnek a lemondása természetesen nem várható, de kívánatos lenne. A várhatóan május 10-én hivatalba lépő új köztársasági elnök nyilvánvalóan nem szívesen adná fel pozícióját, amely olyan fontos lesz megbízóinak az új helyzetben. De lemondásának megkönnyítése azért lenne célszerű, mert utódját egyszerű lenne megválasztani.

A köztársasági elnök megválasztásához ugyanis nem kell kétharmad. Természetesen az első fordulóban igen, de politikailag nyugodtan vállalható az első forduló sikertelensége, és a második forduló megszervezése. E második fordulóban nemhogy feles többség elég, de abszolút többség sem kell. Az Alaptörvénynek azon utalása, mely szerint a szavazásban részt vevők számára való tekintet nélkül is érvényes és eredményes államfőválasztás bonyolítható a második fordulóban, értelmezést igénylő szövegrész, mindenesetre a közjogászok jelentős része úgy véli, hogy itt tényleg a legminimálisabb szavazat is elég. Mi nem így gondoljuk ugyan, mert szerintünk a határozathozatalhoz szükséges létszámban jelen kell lenni, vagyis a képviselők több mint felének szavaznia kell, de ez mindegy, a szavazásban részt vevők több mint felének szavazata könnyen biztosítható.

A problémát mindenekelőtt a szavazás titkossága jelentheti, mert egyes képviselők megbízhatatlansági foka – ahogy erre az elején utaltunk (a második bekezdésben) – nagyon magas. (A miniszterelnök megválasztásánál – nyílt szavazás lévén – ez a probléma nem jelentkezik. Ott inkább az abszolút többség biztosítása a nehéz, de nem megoldhatatlan feladat.) A választást mindenesetre a Ház új vezetése szervezi meg (a házelnök ideiglenesen államfőként jár el), és ez biztató. A könnyű lebonyolíthatóság és a politikai nyereségek miatt tehát érdemes lenne már most a jövendő államfő személyére koncentrálni, hogy a lemondatás előkészítése zökkenőmentes legyen (a 2012-es államfői lemondás esete tanulságos).

Tudjuk, hogy hajmeresztő dolog ilyesmire gondolni. De az államfő lemondatását pusztán azért kellene az opciók közé venni, mert siker esetén pehelykönnyű lenne megválasztani az utódját (persze, 2005-ben egy ilyen egyszerű államfőválasztás sem sikerült, és az érintett pártok azóta sem fejlődtek sokat, sőt sokkal többen lettek, de az összetartás talán most erősebb lesz, mert most még veszélyesebb az ellenfél, és most a kezdeményezőknél lesz a lendület – a momentum). Ezért a jelenlegi ellenzéknek ezen írás jelenidejében az az érdeke, hogy a Fidesz ne túl erős egyéniséget válasszon államfőnek (a felmerült név ebből a szempontból jó), és hagyni kell, hogy megválasszák. Aztán, az új miniszterelnök megválasztása után (amit, ahogy jeleztük, simán le lehet bonyolítani az új államfővel) elő lehet venni az államfőt (politikai támadását tehát nem addig, hanem majd május végétől kell időzíteni).

Egy új államfő nyári megválasztása kiváló forgatókönyv lenne, de ez persze most csak álom. Mindenesetre óriási előnyökkel járna a későbbiekben. A lemondatás természetesen a többi „kétharmados” közjogi tisztségviselő esetén is jó irány, csak ott az utódválasztás sokkal nehezebb. Kétharmad nélkül nem lehet előrelépni, de – mint tudjuk – a kétharmados törvények esetében egészen más a helyzet.

Az összes képviselő kétharmada ugyanis óriási akadály, ennek biztosítása lehetetlen (szinte). A vállalhatatlan – és várhatóan ellenségesen viselkedő – személyek valósággal be vannak betonozva. Elmozdításukhoz nagy politikai megállapodások kellenek, és jól ki kell választani, hogy az új hatalom kit áldoz be kiért, ha kell. De a kétharmadosnak nevezett törvények esetében időnként elegendő lesz kisebb kompromisszumokat kötni, vagy némelyüket egy nagyobb megállapodás részeként szerepeltetni (megvenni-eladni). Ennek több összetevője van.

A kis kétharmad ugyanis nem igazi kétharmad, hiszen egy feles többségű parlament is könnyen hozhat vagy módosíthat kétharmados törvényeket, akár sorozatban is, ha a szavazás jól van megszervezve. Ehhez számtalan feltétel teljesülése szükséges, de a korábban vázolt politikai helyzet összetettsége esetleg időnként megengedi e feltételek teljesítésének előmozdítását.

Politikai megállapodások egész sorával lehet biztosítani, hogy bizonyos szavazásokon a Fidesz ne vegyen részt, vagy azért, mert bojkottálja az ülést, vagy azért, mert némely képviselői esetleg véletlenül máshol vannak, miközben az új kormánytöbbség teljes létszámban részt vesz a szavazáson (ha van – márpedig ebben a részben abból indulunk ki, hogy lesz – többség, azaz legalább 101 képviselő, akkor mindig tudják biztosítani a határozatképességet).

A megállapodásokhoz olyan kétharmados törvényi szabályozások is felhasználhatók, amelyek az új hatalomnak tesznek jót, és amelyeket az új helyzetben épp a Fidesz szeretne majd megváltoztatni. Ez kellő alap lesz a kompromisszumra, amely többlépcsős, komplex és fokozatosan megvalósuló is lehet, hogy az egyes állomásain ellenőrizni lehessen a teljesítést, mert az ellenfél megbízhatatlanságára számítani lehet. Talán egy ilyen megállapodás-tervezetet is elő lehet készíteni – nagy munkával. Fontos ugyanakkor, hogy az előkészítés viszonylag zárt körben folyjék, nem is annyira a politikai ellenfélre, mint inkább a második bekezdésben említettekre is tekintettel.

A legnehezebb szakasz a választásoktól a parlament alakuló ülésének másnapjáig tartó korszak, mert – amint erről szó volt – az események ebben az időszakban a leginkább kiszámíthatatlanok. Kész tervekkel ugyanakkor mindenekelőtt az alakuló ülés utántól kell rendelkezni, s ez nehézzé és könnyűvé is teszi a felkészülést. A kormány megalakulása nem lehet gond. A miniszterelnök megválasztása után a parlament államfő általi feloszlatásának lehetősége kitolódik 2023. március 31-ig, úgyhogy az új hatalom időt nyer (a Költségvetési Tanács parlament-feloszlatást is eredményezhető tevékenysége addig nem élesedik).

Meg kell vizsgálni ugyanakkor a parlament önfeloszlatásának esélyét, különösen a második bekezdésben említettekre tekintettel, de a feloszlatás melletti nyílt kiállást egyes képviselők részéről politikailag olyan kockázatosnak kell tartanunk, hogy aligha kell komolyan számolnunk vele. (Efféle önfeloszlatás a rendszerváltás óta nem történt, akkor is csak néhány héttel hozta előre a választásokat 1990-ben, s még 1993 végén sem merült komolyan fel, holott akkor lett volna indoka. A ciklusok teljes kitöltése – jóllehet nem éppen parlamentáris vonás – olyan hagyomány nálunk, amelynek megtörését sajátos módon olyan erős érvekkel kellene megindokolni, amelyeket még teljes káosz esetén is nehéz volna elfogadtatni a közvéleménnyel.) Vagyis összességében azt várhatjuk (a legszerencsétlenebb fordulatok bekövetkeztét kivéve), hogy a parlament stabil lesz, és a kormány stabil felhatalmazással kormányozhat – tulajdonképpen jobb körülmények között, mint sokan méltán tartanak tőle.

Félő azonban, hogy az új hatalomnak a politikai éleslátás hiányából fakadóan megbízatása elején olyan kérdésekkel is foglalkoznia kell, amilyenekkel nem kellene foglalkoznia az „áprilisi törvények” (reálisan majd csak nyáron elfogadható) előkészítése helyett. Ez a – valamiért – nem várt kérdés a népszavazás ügye. Erre – és a kapcsolódó politikai kérdésekre – máris ráfordulunk, de most az utolsó eshetőségre kell vetnünk egy múló pillantást.

Ha az a helyzet állna elő, hogy a jelenlegi ellenzék kétharmadot szerez, az természetesen nagyot lendítene a politikai átmenet ügyén, és méltán örülhetne minden jóakaratú választó, hogy az ország átalakítása végre megkezdődhetik, és a politikai szituáció minden más opciónál könnyebb lenne, de ez „nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson.” Ebben a helyzetben azt kell mérlegelni, hogy az átmeneti hónapokban hozandó intézkedések milyen viszonyban legyenek a jövendő alkotmány elveivel. Mi úgy látjuk, hogy ahol lehet, érdemes már az átmenet idején a későbbi alkotmányozást tekintetbe véve dönteni, de ezt az elvet nem célszerű következetesen, minden körülmények között alkalmazni. Igen könnyen előállhatnak olyan szükségszerűségek, amelyek miatt hirtelen, átmeneti, tűzoltó jellegű törvények meghozatala kívántatik, és az abban foglaltak nem kísérnek majd el minket a jövendő alkotmányos rendbe. Alighanem a kettős alkotmányozás koncepcióját célszerű elfogadni, vagyis azt az elvet, hogy az új alkotmány elfogadásáig akkor is átmeneti, provizórikus, válságáthidaló, kríziskezelő törvények (kétharmadosak is) kellenek, ha bőven megvan a kétharmad. Az új alkotmány előkészítését ugyanakkor e lépésekkel párhuzamosan azonnal meg kell indítani. Ennek érdekében a népszavazás intézményének igénybevételét is érdemes megfontolni. Erről szólunk – hamarosan – az alábbiakban.

A fent tárgyalt valamennyi esetben közös, hogy a kialakuló helyzet egy olyan választás nyomán képződik, amelyre vonatkozóan a legtöbb mérvadó elemző már előre kimondja, hogy ha szabad lesz is, nem lesz tisztességes. A magunk részéről úgy ítéljük meg, hogy az elemzői konszenzussal szemben már a 2010-es választások sem voltak tisztességesek, az azt követő választások pedig (2014-ben és 2018-ban) már sem szabadok, sem tisztességesek nem voltak – a szabad és tisztességes (vagyis fair, azaz méltányos vagy tiszta) választások csak a fogalompár (free and fair) együttes használatával értékelhetők –, de még az elemzői konszenzust elfogadva sem lehetünk nyugodtak.

A legutóbbi választások EBESZ-értékelése mindazonáltal lesújtó (lásd: Az EBESZ/ODIHR Korlátozott választási megfigyelő misszió zárójelentése a 2018. április 8-i magyarországi országgyűlési választásokról. Varsó, 2018. június 27.). Ezalapján kimondható, hogy az ezúttal várhatóan nagylétszámú EBESZ-megfigyelői csoport Magyarországra küldése, továbbá az EU intézményeinek és a nyugati közvéleménynek immár fokozottabb figyelme miatt a választások nyomán kialakuló új helyzetnek már mindjárt egy megkérdőjelezhető tisztaságú választás nyit utat, és ennek következményei nagy valószínűséggel magára az új politikai konstellációra is a kihatnak majd.

Ugyancsak közös jellemzője valamennyi esetnek, hogy az új politikai helyzet az összes opció esetén egy kétes értékű népszavazással is bevezetődik. A kormány által kezdeményezett népszavazás ugyanis (várhatóan négy – vagy öt – kérdésben) a választásokkal egyidőben bonyolódik le. Az ellenzéki közvéleményt formáló számos civil szervezet és néhány értelmiségi ezért az utóbbi hetekben arra vonatkozóan is tanácsokat adott a jövendő választóknak, hogy miként szavazzanak a népszavazás érvényteleníthetősége érdekében. Tekintve azonban, hogy a népszavazás kimenetele valójában a hatalmat sem érdekli igazán, és célja nem az volt, hogy a választásokkal tegye érvényessé és eredményessé a népszavazást, hanem hogy a népszavazással mozgósítsa a közvéleményt a választások megnyerése érdekében, helyesebb volna, ha e népszavazással az ellenzék egyáltalán nem foglalkoznék.

Meglepő módon ugyanezt kellene javasolnunk magával az ellenzék által kezdeményezett népszavazással kapcsolatban is. Ez utóbbi kezdeményezés valódi értelme az volt, hogy az úgynevezett előválasztásokon idő előtt és feleslegesen mozgósított ellenzéki közvélemény mobilizációs szintjét az aláírásgyűjtéssel kapcsolatos eseményekkel igyekezzék fenntartani – lehetőleg – a választásokig, és ha ez a politikai cél elérődik, más cél megvalósítására nem kellene törekedni.

Az, hogy a választásokkal egyidőben népszavazni is lehessen, az ellenzék kezdeményezésére vált lehetővé, és e kezdeményezést politikailag kevéssé bölcs iniciatívának kell ítélnünk. (Természesen a hatalomnak nem volt szüksége az ellenzékre ahhoz, hogy törvényt módosítson, de a kollaboráció könnyebbé tette számára a hivatkozást, megkönnyítette az indokolást.)

Mivel a jövőre nézve biztosat mondani nem szokás, annyit jelenthetünk ki, hogy a matematikailag elképzelhető eshetőségeket számontartva, az eljárási (jogorvoslati) határidőket és a választási szervek Fidesz-lojalitását figyelembe véve valósággal kizárható, hogy az ellenzék által kezdeményezett népszavazásra a választásokkal egyidőben kerüljön sor (még ha az aláírásgyűjtés sikeresnek bizonyul is).

Ezt természetesen csak azért hozzuk szóba, mert világos, hogy a választások után a jelenlegi hatalomnak, vagy a hatalomra került hatpárti koalíciónak foglalkoznia kell ezzel a népszavazással. Tekintve, hogy a népszavazás eredeti értelme az volt, hogy a kormányt intézkedésre, az Országgyűlést törvényalkotásra kötelezze, nyilvánvaló, hogy egy új összetételű hatalmat felesleges arra köteleznie, amit amúgy is meg akar tenni. Ezért a népszavazás elsumákolása, elmismásolása lenne a legjobb megoldás az új hatalom részéről.

Mivel úgy érdemes számolni, hogy a jelenlegi ellenzék által kezdeményezett népszavazásra csak a választások után kerülhet sor, mert szinte kizárt, hogy a jelenlegi hatalom mást megengedne, felmerül a kérdés, hogy a jelenlegi ellenzék készül-e egyáltalán hatalomváltásra. E kérdést itt nem tárgyalva a népszavazás karakteréről érdemes pár szót szólni.

A népszavazás zsánere ugyanis már csak olyan, hogy az eredmény a hatalmat cselekvésre kényszeríti, vagyis a nép kieszközöl, kikényszerít egy változást, amelyet a hatalom népszavazás nélkül nem lépne meg. Az ellenzék által kezdeményezett népszavazás tipikusan ellenzéki karakterű dolog, amely azonban, ha megtartják (a választások után), már nem a hatalmat, hanem esetleg (a fent vázolt öt eset közöl legalább kettőben) a hatalomba került mai ellenzéket kényszerítené cselekvésre, vagyis a kezdeményezők saját magukat (azaz a mai kezdeményezők majdani saját magukat) késztetnék lépés megtételére.

Csakhogy ehhez nem kell népszavazás. Nem azért, mert őszintétlen, felesleges, káros és sokba kerül (ez természetesen nem számít), hanem azért, mert elinflálja, erodálja a népszavazás intézményét, holott a jövendő hatalomnak nagy szüksége lenne az intézményre – más, fontosabb, nemesebb céljai megvalósítása érdekében, méghozzá elég gyorsan a hatalomváltás után.

Erről a következőkben szólva itt azt állapíthatjuk meg, hogy a kormány által kezdeményezett népszavazás megtévesztő és hazug, az intézmény rendeltetésével ellenkezően használatba vett mivolta és az ellenzék által kezdeményezett, alkalmatlan eszközön gyakorolt, célját nem elérő népszavazási jelleg egyaránt feleslegesen űz csúfot az intézményből, holott arra a közjogi átalakulás levezénylése érdekében is fontos feladat várna. Az egyik oldalon a rideg számítás, a másikon a politikai rövidlátás tehát olyan eredménnyel jár, amelyet el kellene kerülni. Ezért furcsa módon az volna a szerencsés, ha a jelenlegi hatalom végleg elgáncsolná az ellenzéki népszavazás lehetőségét, amit azonban mindenekelőtt akkor tenne meg, ha a maga részéről biztos lenne saját választási győzelmében.

Ennek esélyeit itt nem tárgyalva azt szögezhetjük le, hogy a kormányváltás után (ha lesz – és a fenti opciók közül legalább kettőben lesz) az új hatalomnak ki kellene írnia a népszavazást a két (amúgy fontos), a mai ellenzék által kezdeményezett kérdésben, de helyesebben tenné, ha a hatalomba kerülés után azonnal megvalósítaná a népszavazási kérdésekben megfogalmazott szándékot, és a népszavazást tárgytalanná, okafogyottá tenné.

Ennek a politikai kockázata nagy, de aligha lenne ennél bölcsebb megoldása egy nem szerencsés helyzetnek. A népszavazás intézménye ugyanis elengedhetetlen a további rendszerváltozási lépésekhez, és nem szabadna hagyni, hogy a népnek elege legyen belőle.

Megítélésünk szerint ugyanis az új politikai helyzetben – a kormányváltás után szinte azonnal – ki kellene írni egy népszavazást az Alaptörvényről. E népszavazás okáról, céljáról és előnyeiről a következőkben szólunk, itt most a menetrendet illetően azt tartjuk lényegesnek kiemelni, hogy mivel a most szóba hozott népszavazásnak az lenne a célja, hogy „ne sikerüljön”, nem lenne rossz gondolat akár nyár közepére is kiírni. (Emlékezhetünk, hogy 1990 nyarán volt egy ugyancsak sikertelen népszavazás, nem véletlenül. Ennek tanulságairól azonban majd akkor lesz érdemes beszélni, ha egy majdani közvetlen államfőválasztás – általunk nem támogatott – ötlete aktuális lesz.)

Az alábbiakban bemutatandó népszavazás eredményeképpen az új hatalomnak – ha a kormányváltás megvalósul – úgy érdemes készülnie, hogy ősszel egy egész közjogi csomagtervet is célszerű lenne népszavazásra bocsátania. Egyes kétharmados törvények megváltoztatását azzal a majdani népszavazással lehetne elérni. Ennek a csomagnak precíz összeállítását időben el kell végezni. Erről – és a kétharmados törvényekről – itt nem szólva már csak annyit érdemes jelezni, hogy ama őszi népszavazás után célszerű lenne a népszavazás intézményét hosszú időre elfelejteni, hogy a nép majd csak a majdani alkotmányról szavazhasson, amikor odaérünk. E népszavazás azonban innen nézve olyan távoli, hogy a terv most nemcsak nem aktuális, de talán nem is reális.

Az átmenet érdekét ugyanakkor első lépésben az Alaptörvényről kiírandó népszavazás kellőképpen szolgálná, ezért a következőkben e népszavazás ideájához közelítve szeretnénk az ötlet megvalósításának előnyeit számba venni.

A politikai átmenet egyes közjogi lépéseinek tervéről szóló terebélyes diskurzus korábbi szakaszaiban a magunk részéről mindenekelőtt az Alaptörvény legalitásával és a vitában hozzászólók érveinek összefoglalásával igyekeztünk foglalkozni, ezúttal azonban az Alaptörvénynek inkább a legitimitását vesszük szemügyre.

Megelőző írásainkban (Kiutak az Alaptörvényből, ÉS, 2021. augusztus 13, Az Alaptörvény zsákutcái, ÉS, 2021. szeptember 10, Az Alaptörvény hitele, ÉS, 2021. október 15, és Az Alaptörvény leváltása, ÉS, 2021. november 26.) röviden jeleztük már, hogy az Alaptörvény legitimitásával súlyos gondok vannak. Ítéletünk azonban természetesen nem lehet sommás. Sem az nem állítható, hogy az Alaptörvény illegitim lenne, sem az, hogy a választók teljes mértékben elfogadnák.

Azt sem állíthatjuk ugyanakkor – furcsa módon –, hogy az Alaptörvény társadalmi elfogadottságában maguk a megalkotói túlságosan hinnének. Mindenesetre azok az inkább nevetséges, mint komolyan vett kísérleteik, amelyek az Alaptörvény legitimitásának erősítésére irányultak, nem vezettek jelentős eredményre. A különböző próbálkozások (a brüsszeli vonatút legendája és a modern hordozóeszköz hazugsága, a kihirdetés Húsvétra időzítése, a tárlat, az ízléstelen festmények, az alaptörvény szánalmas asztala, a díszkiadás stb.) egyaránt kudarcot vallottak. A közvélemény jelentős része távolról sem tudta megkedvelni az Alaptörvényt, még kevésbé alakult ki valamiféle büszkeség iránta. A társadalom bizonyos szegmensei pedig egyértelmű ellenszenvvel viseltetnek a dokumentum iránt.

Nincs tudomásunk megbízható kutatásról a tárgyban, de minden bizonnyal kijelenthető, hogy olyan fokú közmegbecsülés, amely egy alkotmány-ambícióval fellépő dokumentum iránt elváratik, bizonyosan nem alakult ki a magyar társadalomban. Inkább az jelenthető ki, hogy a közvélemény tetemes része az Alaptörvényt a rendszer szimbólumának, a hatalom megtestesítőjének, a rezsim reprezentánsának tartja, és ekként viszonyul hozzá. Feltehetően még legádázabb hívei is mindenekelőtt Fidesz-dokumentumnak, vagy legalábbis a hatalom értékrendjével megegyező, s ekként támogatandó szövegkorpusznak tekintik, és aligha feltételeznek mögötte szélesebb társadalmi konszenzust.

A szöveg 2011-es megalkotása idején a jelek szerint – másokkal együtt – magunk is hiába figyelmeztettük az alkotmányozót, hogy a sebtiben és egyoldalúan elfogadott dokumentum nem fog utat találni a társadalom nagy részének szívéhez, és ez a körülmény idővel megbosszulhatja magát – az egyoldalú alkotmányozás visszaüthet. Alighanem kijelenthetjük, hogy a társadalom nagy része az Alaptörvény sorsát, stabilitását a rendszer stabilitásához köti, és a dokumentum jövőjét a rendszer jövőjével együtt képzeli el. Nem terjedt el a közvéleményben az a hit, hogy az Alaptörvény jelentősen túlélheti a jelenlegi politikai rendszert.

A szöveg gyakori módosításai ugyancsak csökkentették a köztiszteletet. Úgy festett, a hatalom nem is igen törekedett a stabilitás látszatára, mintha nem is igazán kívánta volna, hogy az Alaptörvény szilárd és kedvelt legyen. Mintha a közvélemény jelentős hányadának a támogatását eleve nem ambicionálta volna.

Ez természetesen a rendszer karakterisztikáját ismerve nem meglepő, de az bizonyos fokig mégiscsak feltűnőnek mondható, hogy az Alaptörvény stabilitása máig nem dőlt el. Elfogadottsága se nem erősödött, se nem csökkent jelentősen, és igazából, mint utaltunk rá, ma sem mondhatunk biztosat. Egy évtized valójában nem volt elég, hogy az Alaptörvény stabilitásának kérdése legalább belátható időre eldőljön.

Ilyen körülmények között a kormányzásra készülő – és az alkotmányozást tervbe vevő – jelenlegi ellenzéknek nemcsak arra kell ügyelnie, hogy az Alaptörvényt elfogadók egykori hibáit – még ha lehetősége lesz is rá – ne kövesse el, hanem arra is, hogy a majdani új alkotmány legitimitását a korábban tapasztaltaknál hatékonyabban biztosítsa.

Ennek érdekében mindenekelőtt a hatályos Alaptörvény legitimitását illetően kellene tisztán látnia, és politikai szándékainak megfelelően azt bizonyítania, hogy az Alaptörvény jelentős legitimitási hiányosságokban szenved. Ennek eszközéül az Alaptörvényről tartandó népszavazás intézményét javasolhatjuk.

Az Alaptörvényről tartandó népszavazás ötletét akkor is megfontolandónak tartjuk, ha a jelenlegi ellenzék a választások után kétharmados többségre tesz szert, és természetesen akkor is, ha ennél kisebb, de abszolút többséggel fog rendelkezni, és bizonyos fokig még akkor is, ha a választások nyomán bizonytalan többségi viszonyok alakulnak ki. Javaslatunk tehát a fent vázolt öt lehetőség közül legalább háromra vonatkozhatik (noha természetesen a többi esetben is felhasználható, hiszen akár egy bármekkora fideszes többség számára is nyitott lehet az itt indítványozott út).

Az Alaptörvény társadalmi megítélését ugyanis nyilvánvalóan az a körülmény befolyásolja leginkább, hogy – mint jeleztük – a nagyközönség minden bizonnyal a rendszer szimbólumának tartja, s mint ilyet fogadja vagy utasítja el. Ugyanakkor magával az Alaptörvénnyel – túl azon, hogy mit szimbolizál – nyilvánvalóan további kétféle probléma van: egyrészt azért támadható, ami benne van, másrészt azért, ahogyan létrejött.

A szöveg megalkotói egyik vonatkozásban sem törekedtek a politikai-társadalmi konszenzusra, még annak kis mértékére vagy legalább a látszatára sem. Nem tettek semmit – még az időnként felmerülő lehetőségeket sem kihasználva, nemhogy megteremtve –, hogy a szöveg legitimitása erősödjék.

Jó néhány esetben volt ugyanis kisebb-nagyobb esély – a szöveg megalkotásakor és az elmúlt évtizedben egyaránt – arra, hogy az Alaptörvény – ha kis mértékben is – valamelyest népszerűbb legyen, mint a rendszer, melyet megtestesít. Kifejezetten különös jelenségnek kell tartanunk, hogy az alkotmányozók ezekkel az esélyekkel sem éltek.

Érvelésünk megerősítése érdekében – mintegy összefoglalva a fentieket – ismét hangsúlyozzuk, hogy az alkotóknak nem állt szándékukban művük és maguk népszerűbbé tétele. Nem kívántak átnyúlni a politikai táborok határán. Nem is iparkodtak, hogy elfogadottabbak legyenek a maguk körén kívül. A választásokat rendre megnyerték így is, a hatalom megtartásához nem kellett a távolabbi jövőre gondolni.

Ezzel a magatartással ugyanakkor meg is pecsételték az Alaptörvény sorsát. A társadalom számára nyilvánvalóvá vált, hogy az Alaptörvény ügye és a politikai rendszer ügye valójában egy ügy, a két probléma összefonódott egymással, és mindketten osztoznak egymás sorsában. Az Alaptörvény a politikai rendszerrel együtt fog megbukni, ha arra kerül a sor. A szöveget hosszú távon nem lehet megmenteni, miután a politikai rendszer sorsa eldőlt.

A dokumentum nem jön velünk az alkotmányos demokráciába, mert kifejezetten, direkt, és exkluzív szándékkal „a nemzeti együttműködés rendszerére” jött létre. Ekként a zsarnokság, az illiberális rendszer, az autoriter rezsim céljait szolgálja – bármit mondjon is magáról (márpedig a posztambulumban az alkotmányozó – állítása szerint – „Magyarország első egységes Alaptörvényének” meghozatalát jelenti ki, amely kijelentés természetesen sem tartalmilag, sem formailag nem felel meg sem a tényeknek, sem a magyar nyelv szabályainak).

Az alkotmányt, általában, mint ismeretes, mindenekelőtt arra találták ki, hogy a hatalmat korlátozza – mind az államhatalmi ágakat egymás által, mind az egész államot az alapjogok által –, ezzel szemben a magyar Alaptörvény nemhogy korlátozná, de egyenesen kiteljesíti, kiszélesíti, korlátlanná teszi az államot, vagyis alapvető baj van vele (és aligha tekinthető klasszikus értelemben vett alkotmánynak), és nem csak ez vele a gond. Mindenesetre – az Alaptörvény tartalmi vizsgálatától itt eltekintve – kimondható, hogy egy alkotmányos demokrácia aligha alapulhat rá.

Talán meglepő, de ezek után mégiscsak kijelenthető, hogy az Alaptörvénnyel egy bizonyos ideig mindenképpen együtt kell élni, mert nem válthatjuk fel önkényesen egy másik (mégoly jó) alkotmánnyal társadalmi konszenzus nélkül.

Márpedig bizonyos konszenzusra, lehetőleg minél szélesebbre (a magunk részéről a legszélesebb konszenzus elérését is lehetségesnek tartjuk) feltétlenül törekedni kell. Nemcsak a majdani alkotmány körül, de már a majdani alkotmány megalkotása körül is lehetséges és szükséges társadalmi egyetértést találni.

Ehhez megtervezett és összehangolt politikai akciókra van szükség, mert elő kell segíteni a kívánatos politikai legitimációs helyzet kialakulását és annak majdani tartós fenntartását. Számunkra világos, hogy a kívánatos legitimáció erősítésének együtt kell járnia a jelenlegi berendezkedés illegitimációjával. Úgy ítéljük meg, hogy az alkotmányozás és a majdani alkotmány legitimitásának erősítéséhez a hatályos Alaptörvény tudatos delegitimálásán keresztül vezet az út.

Megítélésünk szerint nem kell megijedni az Alaptörvény legitimitásának szervezett, módszeres és célratörő aláásásától, hiszen ez szolgálja az alkotmányos demokrácia, vagyis a magyar társadalom érdekét.

A legitimitás, mint tudvalevő, nem örök állapot. Ellenkezőleg: olyannyira változó, illékony és változékony, szinte pillanatnyi jelenség, hogy nemcsak különböző forrásokból és azok különböző kombinációiból származik (Max Weber), de már a definícióját illetően is mobil fogalom, amely egy szüntelenül mozgó és alakuló állapot leírására szolgál. Senki nem állította ugyanakkor, hogy ez a változékony állapot ne lenne tudatos eszközökkel alakítható. Különböző korszakok és konstellációk különböző eszközök alkalmazhatóságát teszik szükségessé és lehetségessé.

Midőn a jelenlegi politikai rendszer – mint fentebb jeleztük – meglepően állandónak mondható, szinte változatlan, azaz változatlanul vegyes (a társadalom tudatos részének mintegy fele által elutasított, a másik fele által többé-kevésbé támogatott) legitimitására gondolunk, a legkülönösebb módon még azt sem jelenthetjük ki, hogy a múló idő legitimációs hatása (negatív vagy pozitív értelemben) különösebben hatott volna rá. Ez nagyon sajátos jelenség. A társadalomtudományok jelenleg még adósak ennek pontos megértésével, de magának a bizonytalanságnak a detektálásával már őszinte lépés tehető a megértés irányába.

A sajátos magyar helyzet leírásához mindenesetre hozzájárulhat a korábbi korokkal való gyors összevetés.

Mint ismert, az 1989-90-ben megalkotott közjogi keretek szintén nem a társadalom széles rétegeinek bevonásával jöttek létre, mi több – a nem erről szólt 1989 novemberi népszavazást és a legfeljebb csak részben erről szólt 1991 március-áprilisi választásokat nem tekintve – a nemzet formálisan még csak meg sem volt kérdezve az átalakulásról. Ugyanakkor nyugodt szívvel kijelenthető, hogy az átalakulás során a társadalom – minden kezdeti nehézség, egzisztenciális válság és sokkterápiás jelleg ellenére – megtanult együtt élni az alkotmányos, demokratikus rendszerrel, és ha nem hangosan is, de hallgatólagosan mindenképpen belakta az őt szolgáló intézményeit.

Ezt a jelenséget az idő általi legitimációnak is lehet nevezni, és kimondható, hogy amikor az idő legitimál (mint sok más esetben), az a társadalmi béke megteremtése, erősödése és kiterjedése irányába hat. Kijelenthetjük, hogy a magyar társadalom az alkotmányos rendszer gyakorlása és meghonosítása során elismerte és akceptálta, sőt, bizonyos fokig még respektálta is a rezsimet, amely lehetőségeket adott és jogokat védett, és amely életképességével és erősségével impozáns, impresszív és attraktív tudott lenni a számára.

Az alkotmányos demokrácia távlatokat és kiszámítható jövőt kínált, amelyet a társadalom elfogadott. Ezt bizonyítja a két népszavazás a jövőről, 1997-ben és 2003-ban (a NATO-hoz és az EU-hoz való csatlakozásokról), a rendszer húsz évének öt parlamenti, öt önkormányzati és két európai parlamenti választása, továbbá számos ismert szociológiai jelenség.

Utóbbiakra példaként azt a tényt hozzuk fel, hogy az évek során a polgárok egyre nagyobb számban fordultak az Alkotmánybírósághoz, amely tény nemcsak egyfajta reform után kiáltott a növekvő ügyhátralék feldolgozására, hanem a polgárok bizalmát is nagymértékben jelezte ezen intézmény (csupán a rendszerváltáskor létrejött, korábban nem honos intézmény) – és áttételesen a egész alkotmányos intézményrendszer – iránt.

Az 1990 és 2020 között lefolyt „két zavaros évtized” tehát korántsem volt olyan zavaros, mint amilyennek a „fülkeforradalom” után, a 2010 tavaszán megválasztott országgyűlés alakuló ülésén a dezignált miniszterelnök sommásan titulálta. Sőt, éppenséggel komoly és összehangolt, alpári és hazug politikai munkára volt szükség ahhoz, hogy a hatalomba készülődő Fidesz propagandája viszonylag sikeresen legyen képes delegitimálni az alkotmányos rendszert ahhoz, hogy az általános megítélés negatívvá fordulását kívánva – sok más okkal és tényezővel együtt – a párt nagy többséggel hatalomba kerülhessen.

2006-tól kezdve ezt a permanens célt szolgálta az a lejárató hadjárat, amelyet a hatalomba készülő Fidesz a köztársasági alkotmány ellen folytatott.

Az akciósorozat csak részben volt sikeres, de a hatalomváltást elősegítette (minthogy erre találták ki), arra pedig ugyancsak elégnek bizonyult, hogy további negatív kommunikációval és immár állami eszközökkel végzett egészpályás propagandával hamarosan még tovább gyengítse az 1989-es alkotmány elfogadottságát, egy új rendszer, a nemzeti együttműködés rendszerének kiépítését előkészítendő. E rendszert a kijelölt miniszterelnök a 2010-ben megválasztott országgyűlés alakuló ülésén jelentette be a nemzeti együttműködés nyilatkozatának (nenyi) elfogadtatásával, majd kifüggesztésének elrendelésével, és egy év múlva már túljutottunk az Alaptörvény kihirdetésén is.

Csakhogy a 2011-ben született Alaptörvény keletkezésének körülményei – némely közkeletűvé lett vélekedéssel szemben – nem vethetők össze az egykori rendszerváltás alkotmányának megszületésével. Az Alaptörvény vállaltan egyoldalú, egypárti, kompromisszumkerülő meghozatala nem hasonlítható a korábbi alkotmány hajdani kompromisszumos, tárgyalásos, békebiztosító, átmenetinek szánt, megegyezéses, kerekasztalos, parlament-bevonó, konszenzuskereső elfogadásához.

Ugyanakkor az időtényező az Alaptörvény legitimitásának megítélésében is fontos szerepet játszik. Az Alaptörvény esetében ugyancsak kijelenthető, hogy a szüntelenül repülő, szárnyas idő szakadatlan, megállíthatatlan folyama képes volt legitimációs erővel hatni, és a magyar társadalom belenőtt, beleegyezett, beleunt, belefeledkezett, beletanult a rendszerbe, mindenekelőtt annak egyszerű, lojalitásalapú, felülre igazodó, piramisszerűem felépült, megtanulható, igazodást lehetővé tevő szerkezetébe, az uralmi viszonyok hálózatába, és képes volt együtt élni a rendszerrel.

Voltak persze tüntetések az Alaptörvény ellen. Ezek közül a legnagyobb, a 2012. január 2-án megtartott megmozdulás az Operaház előtt méreteiben és szimbolikájában is impozáns volt, de nem ért célt. Méreteire mindenesetre jellemző, hogy az Andrássy út egymáshoz közelebb már nem is állható emberek tömegével lett tele, a szimbolikájáról pedig elég csak annyit mondanunk, hogy míg odabenn, az Operaházban a hatalom aktorai az Alaptörvényüket ünnepelték a néptől elzárva, addig odakünn, az utcán a nép egyhangon tette nyilvánvalóvá egyértelmű tiltakozását (és erejét).

E demonstrációt – és néhány továbbit – leszámítva azonban népünk nem demonstrálta határozottan az Alaptörvénnyel és rendszerével szembeni társadalmi elutasítottságot, és még ellenérzéseinek, antipátiájának is csak kisebb megmozdulásokon, sporadikusan, erőtlenül és szervezetlenül adott hangot. Az egyes megmozdulásokon túl azonban éppen az a hallgatással kísért érdektelenség és lenézés a legbeszédesebb, amely az Alaptrövényről való közbeszéd módjában, tónusában, stílusában, nyelvhasználatában, modorában és tekintélytelenségében mutatkozik meg. Az Alaptörvény nem volt képes eljutni a társadalom szívéhez, és nem teremtett maga körül tiszteletet, még egyfajta hallgatólagos, nem firtató, tudomást vevő, gyenge tiszteletet sem.

Összességében megállapíthatjuk, hogy az Alaptörvénynek egyfajta passzív, belátásos és (népünk által a Kádár-rendszerben már megtapasztalt, megismert, és be is gyakorolt néphangulatra emlékeztető) beletörődő társadalmi elfogadottságot sikerült szereznie, de ezen a gyenge legitimitáson jócskán lehetne tudatosan javítani és rontani is.

Mi az utóbbira teszünk javaslatot. Mint jeleztük, a magunk részéről úgy véljük, hogy az új hatalomnak a választások után viszonylag rövid időn belül népszavazást kellene tartania az Alaptörvényről.

Az Alaptörvényről szóló népszavazás eredményeképpen kiviláglanék, hogy a társadalom mennyiben áll az Alaptörvény mögött. Sőt, a módszer, melyet javaslunk, valójában lehetővé tenné annak kimutatását, hogy a társadalom nem áll az Alaptörvény mögött. Az Alaptörvény társadalmi támogatása végre egyértelműen kiderülne, az általa szimbolizált rendszer társadalmi elutasítottsága kellően demonstrálódnék, a közönség közérzelmei megmutatkozhatnának.

A felmutatás, a bizonyítás, az elutasítottság demonstrálása törvényes eszközzel történnék. Ezzel az eszközzel idézhető elő ráadásul az is, hogy a publikum igényelje az alkotmányozást, amely a hatályos Alaptörvény elutasítása után nyomban megkezdődhetnék, és amelyet a jelenlegi hatalom akkorra ellenzékbe vonult maradéka aligha lesz képes megakadályozni, és inkább a részévé kíván majd válni, ha a bölcs belátást választja.

Egy népszavazáson elutasított Alaptörvényhez ugyanis aligha lesz célszerű ragaszkodni. A népszavazás kitűnő eszköz annak a kimondására, hogy az Alaptörvényt a magyar társadalom nem fogadja el, és nyilvánvalóan új alkotmányt kíván, ha a jogrendszer alkotmány nélkül nem lehet meg.

Az Alaptörvénytől való megszabadulást nehéz ennél az útnál inkább zökkenőmentesen, simábban, egyszerűbben, kevésbé bonyolultan elképzelni. A népszavazás lehetőséget teremtene a nemzetnek, hogy az Alaptörvényről és rendszeréről sommás véleményt mondjon, ezzel pótolva az Alaptörvény megalkotásakor elmaradt társadalmi konzultációt. Ha akkor nem kérdezték meg a népet, most lehet a néphez fordulni. A társadalom végre kimondhatja azt, amit egykor nem állt módjában kimondani – mert nem voltak kíváncsiak a véleményére –, és ezzel súlyos (elutasító) pecsétet ütne a dokumentumra, megpecsételve annak sorsát.

Nem kell hangsúlyoznunk, hogy a népszavazás eszközének alkalmazását – ráadásul ilyetén alkalmazását – mindenekelőtt politikai okból tartjuk célszerűnek és helyesnek egyaránt, de erkölcsi megítélése sem lehet kétséges.

A népszavazás morális helyességét mindenekelőtt az adja, hogy reparációs jellegű, pótló zsánerű politikai és jogi akció; az egykoron elmulasztott népszavazás bepótolása, a csorba kiküszöbölése, az út kiegyenesítése a célja. Minthogy az Alaptörvény elfogadásakor a hatalom nem merte, nem akarta, nem tudta a nép elé vinni az alkotmányozás ügyét, a dokumentum nem mérettetett meg, mert a megmérettetést a néptől megtagadták: az országgyűlés alkotmányozott, a nép nem volt megkérdezve (ennek jogi indokairól később szólunk).

Az új hatalom joggal hivatkozhatik az egykor elmaradt népszavazásra, a nép bevonásának hiányára, továbbá kellő morális és politikai oka lehet, hogy pótolja a mulasztást. Ezért a népszavazást ugyanúgy célszerű megszerveznie, mint ahogyan annak idején megszerveződött volna, ha kiírták volna. Ennek magyarázata könnyen érthető, ezért a kérdésfeltevés módjának indokoltsága ugyancsak egyszerűen belátható.

A népszavazásra bocsátandó kérdést ugyanúgy kell feltenni, mint ahogyan azt az Alaptörvény elfogadása idején az akkori hatalom feltette volna, ha lett volna módja, bátorsága és politikai indoka a népszavazásra.

Úgy kell megfogalmazni a kérdést, hogy az Alaptörvény hívei igennel, az elutasítói pedig nemmel válaszolhassanak. Nem fordítva.

Nem spekulációs, oktrojált, manipulatív, tendenciózus kérdésfeltevésre van szükség, hanem egy tiszta, egyenes, világos szándékú, egyértelmű, pontos és helyes kérdés feltevése, amelyre a polgárok egyértelműen, őszintén, szabad akaratukból és világosan felelhetnek, és ennek eredőjeként a eredmény egyértelmű, megkérdőjelezhetetlen és demonstratív lehet.

A politikai cél az alaptörvény társadalmi elfogadottságának a hiányát felmutatni, de e célt nem manipulatív eszközökkel kell elérni, hanem tiszta eszközökkel és őszintén. Nem szépészeti okokból, hanem azért, mert ez felel meg a nemzet érdekeinek. A népszavazás célja a társadalom alaptörvényről vallott véleményének kifejezése, e vélemény megismerése, és az ebből adódó konzekvenciák levonása.

E népszavazás megtartása doktrinálisan és alkotmányelméletileg is indokolt, jogi akadálya nincs (mint erről később még szólunk), és bölcsen szolgálja a nemzeti és közéletet. Edukációs jellege ugyancsak van, és ez nem elhanyagolható körülmény, de e jellegének mindenekelőtt a jövendő alkotmányozás fogja élvezni a hasznát.

A népszavazási kampány során a politikai erők mindkét oldalon pro és kontra kifejthetnék álláspontjukat a szövegről és annak értékeiről, sőt tágabb összefüggésekről és alkotmányos elvekről is, a közfigyelmet az alkotmányos kérdések felé lehetne terelni, és a dokumentumról folytatott társadalmi vita bizonyosan jót tenne a majdani alkotmányozásnak is; elősegítené a kívánatos, de szinte hiányzó társadalmi kohézió erősítését, miközben a népszavazás eredménye aligha lenne kétséges.

Nem valószínű ugyanis, hogy a nemzet igent mondana az Alaptörvényre. Ha mégis így történnék, azt természetesen tudomásul kellene venni, és az éppen csak megindított alkotmányozási folyamatot lezárni. Ez esetben a társadalom nem kíván új alkotmányt, visszamenőlegesen is igent mond az Alaptörvény egykori megalkotására, elégedett a fennálló közjogi-politikai berendezkedéssel, és továbbra is az Alaptörvénnyel hatálya alatt kíván élni. Ebben az esetben nem az Alaptörvény korszaka, hanem az Alaptörvény körüli bizonytalankodás korszaka érne véget, és ennek is lenne előnye.

Persze nem ez az eredmény várható. Sőt, szinte bizonyosan megjósolható, hogy a nép nem fogja kellő arányban és erővel, azaz érvényesen támogatni az Alaptörvényt. Ennek világossá válása érdekében az esetleges, matematikailag kétségkívül fennálló, de ténylegesen nem reális politikai és erkölcsi kockázatot feltétlenül érdemes vállalni.

Népszavazások kezdeményezői általában olyan kérdésekben indítványoznak népszavazást, amelyekben a szavazópolgároknak igennel kell szavazniuk ahhoz, hogy a referendum kezdeményezőinek szándéka megvalósuljon. Ritka az olyan népszavazás, amelyen a kezdeményezők nemleges szavazatok leadására buzdítanak. A magyar népszavazás-történetben erre eddig egyszer került sor (2016 októberében), és ismét sor kerül rá a választásokkal egy időben tartandó népszavazáson (2022 áprilisában).

Az általunk javasolt népszavazás – vagyis a választások után tartandó referendum az Alaptörvényről – a klasszikus kategóriába tartozik ugyan, de a fenti kivételeket erősíti, mert lehetőséget ad a polgároknak, hogy szimpátiájukat, megerősítő állásfoglalásukat, kedvező véleményüket – megtartó jelleggel – igen-szavazat leadásával fejezhessék ki, de a kezdeményező (a majdani új kormány iniciatívája nyomán az országgyűlés, vagyis annak új többsége) a népszavazást a nem-szavazatok jelentős többségében bízva rendeli el.

A választópolgárok, vagyis a választójoggal rendelkező szavazópolgárok az Alaptörvényt akként is elutasíthatják, hogy a népszavazáson nem vesznek részt.

Aligha hihetnénk (persze semmi sem kizárt), hogy a referendum a jelenlegi szabályok szerint érvényes és eredményes lenne (vö. az Alaptörvény 8. cikkének (4) bekezdésével). A teljes elektorátus többségének részvétele és a résztvevők érvényes szavazatainak többsége minden bizonnyal nem érhető el: a démosz nem erősítené meg az Alaptörvényt. Ugyanakkor nagy számú ellenszavazattal kellene számolni, amely az elutasítottságot kellően demonstrálná.

Valójában – az igen-szavazatok érvényes népszavazáson történő győzelmén (vagy egy épphogy érvénytelen referendumon elért döntő fölényükön) kívül – minden más eredmény az Alaptörvény legitimitásának gyengülésével járna. Az elutasító szavazatok egyértelmű győzelme világos helyzetet eredményezne, de egy kirívóan alacsony részvétel (amit például a referendum ellenzőinek bojkottra való felhívása okozhatna) ugyancsak komolyan erodálná az Alaptörvény legitimációját még akkor is, ha a pro és kontra szavazatok közel egyenlően oszlanának meg.

A népszavazás eredményeképpen az országgyűlés intézkednék az alkotmányozási folyamat beindításáról, az új alkotmány előkészületeiről, intézményi alapjainak megteremtéséről. A referendumon elutasított Alaptörvény az új alkotmány elfogadásáig minden bizonnyal hatályban maradna, de a normaszöveg módosítására, esetleg ideiglenes szabályok megalkotására feltehetősen több mód nyílnék a politikailag nyilvánvalóan megváltozott környezetben, mint a népszavazás nélkül. A majdani ellenzék nehezebben ragaszkodhatnék egy olyan szövegváltozathoz, amely egy országos referendumon nem kapott többséget. A politikai átmenet lerövidülne, a politikai szembenállás feltehetően enyhülne, az új kormány mozgástere bővülne az új helyzetben.

A népszavazásra tett fenti javaslatunk megítélésünk szerint akkor is járható utat nyitna meg, ha az új hatalomnak mégiscsak meglenne a kétharmada, mert ez az eszköz kétharmaddal és anélkül is alkalmazható. Ráadásul sikeresen ágyazna meg egy majdani népszavazásnak egy közmegegyezéssel előkészített új alkotmányról, jóllehet sem annak, sem eme népszavazásnak az eredményét nem lehet egyértelműen megjósolni, legfeljebb sejteni. Célszerűségéről aligha kell tovább szólnunk, előnyei nyilvánvalóak, és különösebb politikai bátorság sem igen kell hozzá (noha természetesen nem kockázatmentes), az odavezető út azonban viszonylag rögös.

Valójában a népszavazásnak már a kezdeményezése is rejt magában bizonyos veszélyeket, mert a referendum kiírhatóságáról döntő intézmények az ismert okokból nem barátai a majdani esetleges új hatalomnak. Az ellenséges intézményi közegben azonban az új kormánynak nyomós jogi és politikai érvei lehetnek.

A népszavazás meghirdetésével az alkotmányozás ügye, a jó alkotmány fogalmának kérdései, az Alaptörvény megszületésének finoman szólva különös körülményei, szövegének visszásságai, belső ellentmondásai mind terítékre kerülhetnek. E kérdések megválaszolásától, de legalábbis az azokra való valamiféle reflexiótól az akkorra ellenzékbe szorult Fidesz sem térhet ki, a népszavazás – illetve az arról zajló diskurzus – bojkottjával csakis veszíthet. E viták révén az alkotmányozás mintegy magától értetődően válhatnék a ma ellenzékben lévő pártok korábban hiányolt szimbolikus politizálásának központi elemévé.

Az természetesen nem zárható ki, hogy a választási szervek és a jelenlegi hatalom lekötelezettjei keresztbe tesznek a kezdeményezésnek. Elképzelhető, hogy a Nemzeti Választási Bizottság kilenc évre bebetonozott, többséget alkotó választott tagjai elutasítják a népszavazási kérdés hitelesítését, de ez az Orbán-kormány gyermekvédelminek titulált népszavazási kérdéseinek jóváhagyása után (lásd a 14-18/2021 NVB-határozatokat) nem kis jogi mutatványt igényelne. Ugyancsak lehetséges, hogy még hitelesítés esetén sem vihető sikerre az ügy, hiszen várható a népszavazás kérdésének megtámadása, de ez kétélű fegyver lenne, hiszen ezzel a kérdés még tovább napirenden maradna.

Tekintettel a személyi feltételekre, természetesen nem kizárt, hogy az Alaptörvény megerősítésére vonatkozó népszavazási kezdeményezés végül nem mehetne át az említett szűrőkön, ám az új kormánynak ebben az esetben sem kellene elállnia az Alaptörvény delegitimálási folyamatának elindításától. Ebbéli küzdelméhez a fegyvert paradox módon éppen a Fidesz-kormány kovácsolta ki.

A nemzeti konzultációról van szó. Ennek kiírásához, lebonyolításához nem szükséges a Nemzeti Választási Bizottság hitelesítése, s jogi úton sem lenne támadható. Természetesen egy ilyen konzultáció szervezése, lebonyolítása, a válaszok számlálása a lehető legátláthatóbb módon történnék.

Mint tudvalevő, a nemzeti konzultációnak hazudott intézmény természetesen a valódi társadalmi véleménynyilvánítás paródia-szerűen működtetett, leginkább álságos, önbecsapó kiforgatása. Eddigi gyakorlata semmilyen szakmai kritériumnak nem felelt meg, tendenciózus, manipulatív álkérdéseivel, a polgárok lenézésével szégyenteljes hungarikumnak számított, amelytől jó lesz megszabadulni. A tőle való búcsút azonban éppen egy fenti kezdeményezéssel lehetne méltóképpen megszervezni. Ezegyszer valódi kérdésben, valódi választ várva, valós adatokat felmutatva, a résztvevők és a szavazatok számát pontosan és igazul közölve be lehetne bizonyítani, hogy az eddigi konzultációk hazugak voltak.

Ha eme utolsó konzultáció, a rezsimváltozás szimbolikus aktusa iránt – a korábbi konzultációk valós számaihoz hasonlóan – nem lenne kellő társadalmi érdeklődés, az annál jobb. Az igennel szavazók valószínűleg így sem, úgy sem kerülnének társadalmi többségbe, a konzultáció (és tárgya, az Alaptörvény) látványosan elbuknék. Ezzel több hazugságról is lerántódnék a lepel.

E nemzeti konzultációra társadalmi célból, az alkotmányozás érdekében kerülne sor. Akkor kellene élni vele, ha a jelenlegi hatalomhoz húzó intézményrendszer megakadályozná a népszavazást az Alaptörvényről. Mivel azonban van okunk bizakodni a népszavazás kiírhatóságában, további fejtegetéseink az alábbiakban is a népszavazásra, és nem a mind jogilag, mind politikailag jóval egyszerűbb nemzeti konzultációra vonatkoznak.

Álláspontunk szerint az általunk javasolt népszavazással szembeni ellenvetésként nem hozható fel, hogy az Alaptörvény 8. cikke (3) bekezdésének (a) pontja szerint nem lehet országos népszavazást tartani „az Alaptörvény módosítására irányuló kérdésről”, mert az Alaptörvény népszavazáson való megerősítése vagy elutasítása magától értetődően nem „az Alaptörvény módosítására irányuló” kérdésben zajlik.

A magunk részéről nem értenénk, hogy miként lehetne „az Alaptörvény módosítására irányuló kérdés” alaptörvényi tiltását az Alaptörvény elfogadására irányuló kérdés tiltására is kiterjeszteni. Megítélésünk szerint ugyanis esetünkben nem csupán kiterjesztő értelmezésről, hanem egy másik dologról lenne szó.

Az Alaptörvény méltán rendelkezhetik a saját módosíthatóságának módjáról. Aligha rendelkezhetik azonban – amiként nem is rendelkezik – a saját sorsáról, ez ugyanis nem lehet a kompetenciája. Nyilvánvaló, hogy a saját sorsa nem a saját kezében van, amiként az nem is jogi, hanem mindenekelőtt politikai kérdés.

Jelen írásunknak nem tárgya annak a világviszonylatban is szinte egyedülálló jelenségnek (és okainak) a vizsgálata, miszerint a magyar Alaptörvény – a korábbi alkotmány hagyományát követve – éppen abban a kérdésben tiltja népszavazás elrendelését, amelyre – mondhatjuk így – a világ alkotmányai a népszavazás intézményét általában kitalálták (mindenekelőtt – helyesen – a szuverenitási kérdések rendezésére). Bár kis túlzással ennél súlyosabbat is mondhatnánk, az itt is kijelenthető, hogy e furcsa tiltás a jelzett népszavazásra még a fenti súlyos alakjában sem terjedhet ki.

Noha az Alaptörvény szóban forgó tiltó rendelkezése alkotmánytanilag (dogmatikailag) és logikailag egyaránt tarthatatlan, és az Alaptörvény önképébe sem fér bele (hiszen tudvalevően az Alaptörvény maga is új alkotmányként – és nem a korábbi alkotmány módosításaként – jött létre), az e tényből fakadó következtetéseket itt nem levonva csupán azt állítjuk, hogy a tiltó rendelkezés tágabb értelmezésével sem juthatunk el a fenti felismerésekig. Úgy véljük, a tiltás jelen elfogadhatatlan formájában sem jelentheti azt, hogy az Alaptörvény a saját maga népszavazásra bocsátását sem engedi.

Jakab András kitűnő tanulmányában (Hibrid rezsimből jogállamba. 2022. január 30. https//:ssrn.com/abstract=4021427) nem erről a problémáról, hanem egy új alkotmány népszavazására bocsátásáról szólva cáfolja azt az érvet, mely szerint az Alaptörvény 8. cikk (3) bekezdésének a) pontja csak az Alaptörvény módosítását nevezi meg tiltott népszavazási tárgykörként, ezért aztán egy teljesen új alkotmányról valójában lehetne népszavazást tartani. Azt állítja, hogy a fenti tiltott tárgykör értelemszerűen magában foglalja az új alkotmányról való népszavazást is, hiszen az a módosításnál „több”.

Mint mondja, „jogi érveléstanban ezt nevezzük argumentum a minori ad maiusnak (esetleg néha argumentum e minori ad maiusnak), vagyis ha már a kisebb dolog is explicite tiltott, akkor nagyobb dolog tiltását is bele kell érteni” a szabályba. (Az argumentum a fortiori témájához – amelynek alesete az argumentum a minori ad maius – a szerző Thomas Kyrill Grabenhorst Das argumentum a fortiori című munkájához utasít – Frankfurt aM: Peter Lang 1990 –, amelyből mindez jobban megérthető.)

Vagyis – állítja meggyőzően és érzékletesen Jakab András – „ha tilos egy pofont adni, akkor még inkább tilos lesz két pofont adni,”a magunk részéről azonban úgy látjuk, hogy ha egy kisebb dolog tiltott, attól még a nagyobb dolog nem minden esetben lesz tiltva. Ha például a fűre lépni tilos, attól még be lehet menni a park területére, és ha egy városban akár sok utcában is tiltva van a kétirányú közlekedés, attól még a városba magába több felől is el lehet látogatni, és a sugárutakra nem érvényes a sikátorokra vonatkozó tiltás.

A szerző azonban hozzáteszi, hogy „elegáns latin kifejezések nélkül is belátható: ha a módosításról tilos a népszavazás, de egy új alkotmányról mégis szabad lenne népszavazni, akkor a szabály teljesen értelmetlen lenne, hiszen nagyon egyszerűen kijátszható lenne azzal, hogy olyan ’új’ alkotmányról népszavazhatnánk, amely csak a módosítani kívánt egyetlen rendelkezésben tér el a ’korábbi’ alkotmánytól.”

Megítélésünk szerint egy új alkotmányról az Alaptörvény tiltása ellenére is lehet népszavazni, de az nem ez az eset (abban az esetben más az érvünk). Itteni javaslatunk szerint ugyanis nem egy új alkotmányról, hanem magáról az immár egy évtizedes Alaptörvényről lenne célszerű népszavazást tartani, vagyis egy „régi”, azaz jelenvaló, vagyis hatályos alaptörvényről, amelynek keretében nem a fentiek szerint értelmezhető a csupán egyetlen rendelkezésben eltérő szöveg és egy teljesen, gyökeresen új alkotmányszöveg különbségére vonatkozó, a kijátszás veszélyét felidéző érvelés.

Ugyancsak elvethetjük a további – korábban felmerült – hasonló érveket, és a magunk részéről a szóban forgó – az Alaptörvényről, vagyis az Alaptörvény egészéről szóló – népszavazás alkotmányos lehetősége, legalitása, megrendezhetősége mellett szállunk síkra.

A népszavazás magyar változatának az a rendeltetése, hogy nyomában törvény szülessék, vagy törvények jöjjenek létre, esetleg törvényi szabályozások szűnjenek meg, egyszóval a népszavazás az országgyűlést kötelezi. Más szabályozások is ismertek a világban, és a magyar megoldást a lehető legjobb okunk van erősen bírálni, de e ponton a hatályos helyzetből indulunk ki.

Mint ismert, a magyar szabályozás főszabályként a törvényhozási tárgykörökben teszi lehetővé a népszavazást, majd ez alól kivételeket állapít meg, vagyis olyan tárgyakat, amelyek ugyan törvényhozási tárgykörök, mégsem tarthatók bennük népszavazás. Mivel a magyar népszavazás értelme az, hogy eredményeképpen törvényhozási aktus történjék, az Alaptörvény (nagyon helytelenül) megtiltja, hogy a népszavazás eredményeképpen Alaptörvény-módosítás történjék.

A szabályozás történetére itt nem térünk ki. Csak annyit jegyzünk meg, hogy a szabályozás ilyetén alakulása egykoron nem volt egyirányú utca, jóllehet az egykori alkotmányból az egykori Alkotmánybíróság által levezetett tilalom alkotmányba írása (alaptörvényi megerősítése) visszamenőleg egyenes útnak láttatja a folyamatot.

A szabályozás különleges, unikális, akceptálhatatlan és ostoba – nyilvánvalóan egyszer majd a feje tetejéről a talpára kell állítani –, de most ez lévén a hatályos jog, ennek betartása váratik el (és ennek megsértése történt a 2016. november 2-i népszavazás nyomán – a referendum érvénytelensége ellenére – a hetedik Alaptörvény-módosítással).

Ha azonban a szabályozás koncepcionális hátterét is elfogadnánk (márpedig erre elvi alapon nem lenne okunk), akkor a tiltást a szabályozás belső logikájából következőnek kellene állítanunk (aminthogy kényszeredetten éppen ezt tesszük).

A szabályozás történetének villanásnyi felidézése mindenesetre számunkra világossá teszi, hogy az alkotmányozó eredetileg nem kívánhatta tiltani az alkotmányról (az alkotmány egészéről) szóló népszavazást, mert ellenkező esetben nem tiltotta volna külön az alkotmány népszavazásról és népi kezdeményezésről szóló rendelkezéseinek népszavazásra bocsátását (lásd a megelőző alkotmány 28/C szakasz (5) bekezdésének c) pontját).

Az ismert politikai helyzet (az ún. LÁÉT népszavazási kezdeményezése nyomán előállott, elkerülendő szituáció) állította csatasorba az akkori Alkotmánybíróságot a népszavazás ellen, és az sem véletlen, hogy e különös helyzet nyomán egészült ki az alkotmány tiltólistája az országgyűlés-feloszlatás népszavazással való kikényszerítésének tilalmával. (de sohasem az egész alkotmány népszavazásra bocsátásának tilalmával).

E múltidézés értelmezése aligha ad alapot annak az elvnek az érvényesíthetőségére, mely szerint a kisebb tiltásban benne van a nagyobb tiltás is (lásd fent). Az alkotmány egy (vagy néhány) passzusának népszavazással való megváltoztathatóságának tilalma nem sugárzik át az alkotmány teljességének népszavazáson való megváltoztathatóságának tilalmára.

A 2011-es alaptörvény-alkotásról ugyancsak sok rosszat elmondhatunk, de azt nem feltételezhetjük, hogy amennyiben az alkotmányozó az Alaptörvény egészéről tartandó népszavazást tiltani akarta volna, ezt a tiltó rendelkezést ne írhatta volna bele az Alaptörvénybe. A „nem lehet népszavazást tartani az Alaptörvényről és módosításairól” fordulat épp olyan könnyen beleírható lehetett volna az Alaptörvénybe, mint a „nem írható ki népszavazás az Alaptörvény módosításáról” fordulat. Általában ha egy alkotmány tiltani akar valamit, akkor azt expressis verbis tiltja. Nem csak egy kicsiny részét tiltja, hanem az egészet, ha ez a szándéka. Ha az alkotmányozó nagyot akar mondani, akkor nem mond kicsit.

Tekintve azonban, hogy az Alaptörvény nemhogy a fenti rendelkezést nem mondja ki, de egyenesen azt állítja, hogy „nem lehet országos népszavazást tartani az Alaptörvény módosítására irányuló kérdésről”, az érvelés akár erősebb is lehet.

Nyilvánvaló például, hogy e kérdésben helyi népszavazást sem lehet tartani, pedig az kisebb népszavazás, mint az országos, és a jog itt nem a kicsiben tiltja a nagyot, hanem fordítva, de ez csak játék a szavakkal. Mivel a szóban forgó kérdés az országgyűlés hatáskörébe tartozó kérdés, és – mint ilyenben – helyi népszavazás nem írható ki benne, csak országos (hacsak a kérdés nincs a tiltólistán), a szabályozást itt is fordítottnak kell tartanunk, de ez már messzire visz minket a tárgytól, az Alaptörvényről való népszavazás lehetséges voltának igazolásától.

A fent mondottak hatványozottan igazak egy olyan népszavazásra, amely egy jövendő alkotmányról szól. Minden majdani alkotmányt népszavazásra lehet bocsátani, mert a hatályos alkotmánynak (bárhogy tiltja is az ilyesmit, különösen, ha nem is tiltja) nem lehet mondanivalója egy másik alkotmányról, amelyet még nem ismer, de ha ismerne is, kompetenciája nem terjed ki rá.

Egy új alkotmány újdonsága éppen abban van, hogy nem a régi alkotmány alapján jön létre, miután éppen szakít a korábbi alkotmánnyal (hogy csak kicsit szakít, vagy nagyon szakít, az mindegy).

Mindenesetre itt nem ama népszavazásról, hanem az Alaptörvény elfogadását vagy elutasítását eredményező „utólagos” népszavazásról kell szólnunk, és kimondhatjuk: az általunk javasolt népszavazásnak rövidtávon nem lenne közvetlen jogi következménye.

Minden maradna a régiben (egy ideig). Bármi történjék is (a népszavazás megerősíti, vagy elveti az Alaptörvényt), az Alaptörvény még jó ideig hatályban marad (akkor is, ha a nép kifejezte nemtetszését, pláne, ha nem) egészen addig, amíg egy új alkotmány nem lép a helyébe (amelyről ugyancsak népszavazás dönthet), de ama új alkotmányhoz ennek az Alaptörvénynek semmi köze.

Ha tehát az általunk javasolt népszavazáson a közönség elutasítja (vagyis nem erősíti meg) az Alaptörvényt, akkor a köztársaság (vagyis a politikai közösség) számára fontos dolog történik (miközben az akció elérte a kezdeményezők számára kívánatos célt), vagyis a nép elfordulása az Alaptörvénytől demonstratív lesz, és ennek következményei lesznek, de az Alaptörvény jogi státusára és a többi jogi normára nézve ebből nem következik rövidtávon semmi.

Kedvező népszavazási eredmény esetén (vagyis az elutasítottság nagy mértéke esetén) megindul (sőt, felgyorsul) egy új alkotmány előkészítése, de annak (elfogadása és népszavazáson való megerősítése utáni) hatályba lépéséig a jelenlegi Alaptörvény marad (nem legitimen, de legálisan) hatályban.

Már csak ezért sem tilthatja egy ilyen népszavazás kiírását az Alaptörvény. Mindenekelőtt természetesen azért nem, mert e tiltás nem férne bele a logikájába. Márpedig – mint jeleztük – a népszavazás megengedésének és tiltásának éppen az a logikája, hogy az országgyűlés hatáskörébe tartozó kérdésben lehetővé teszi a népszavazást, kivéve, ha a kérdés az országgyűlés hatáskörébe tartozik ugyan, de a tiltólista kiveszi a főszabály hatálya alól.

Az érvényes és eredményes népszavazás eredményeképpen az országgyűlés a népszavazáson kifejezett népakaratnak megfelelően törvényt alkot (törvényt módosít), vagyis a népszavazás törvényalkotásra (cselekvésre) indítja (kötelezi) a parlamentet. Mivel az Alaptörvény logikája szerint az Alaptörvény módosítása nem lehet a nép joga (feladata), az Alaptörvény vonatkozásában népszavazás nem kötelezheti a parlamentet normaalkotásra (normamódosításra).

Vagyis jóllehet az Alaptörvény megalkotása és módosítása (sajnálatosan) az országgyűlés hatáskörébe tartozik (amint erről a cikk rendelkezik), a tiltólista kiveszi a szóban forgó népszavazást a népszavazás általános szabálya alól, és az alaptörvény-módosításról az általános szabály ellenére sem enged népszavaztatni.

E tiltás azonban nem vonatkozhatik egy új alkotmány népszavazáson való megerősítésére (különösen, ha az alkotmányalkotást az országgyűlés végzi el, és sikeres népszavazás után az országgyűlés fogadja el. De ugyaneképp nem vonatkozhatik a tiltás az Alaptörvény egészére, hiszen az Alaptörvény egészéről szóló népszavazás nem az Alaptörvény módosítására irányuló kérdésben zajlik, hanem az Alaptörvény elfogadása (megerősítése vagy elutasítása) tárgyában.

Amiképpen az országgyűlés népszavazással kötelezhető törvénymódosításra, azonképpen nem kötelezhető népszavazással az Alaptörvény módosítására (ez sajnálatos, sőt, botrányos szabályozás, de tényként kell kezelni). Csakhogy az általunk javasolt népszavazás nem kötelezné a parlamentet alaptörvény-módosításra, amiképpen voltaképpen nem is igen kötelezné semmire, legfeljebb tájékoztatná őt az Alaptörvény társadalmi elfogadottságának (várhatóan lesújtó) mértékéről. Mivel tehát ez a népszavazás nem róna kötelezettséget a parlamentre (legfeljebb arra indítaná, hogy előbb-utóbb rendezze az alkotmány ügyét, vagyis kezdjen alkotmányozásba), e népszavazást az alkotmány nem is tilthatja meg.

Az Alaptörvény nem tiltja az önmagáról való népi vélemény közvetlen kinyilvánítását. Amit tilt, az nem ez, hanem – néhány törvényhozási tárgykörben – az országgyűlés nép általi kötelezését törvényhozásra. Márpedig az Alaptörvény megalkotása (pláne a nem megalkotása) nem törvénnyel történik. Az Alaptörvény törvényhozást tilt, nem alkotmányozást. A nép által kikényszerített törvényhozást tiltja meg a tiltólista tételeivel, mert ezek szolgálnak kivételként az általánosan megengedő főszabály alól. Eszerint az országgyűlést lehet népszavazás által törvényhozásra kötelezni, kivéve a kivételek között felsorolt eseteket.

Az Alaptörvény megalkotásának tilalma nem szerepel e kivételek között, mert az Alaptörvény – különös módon – nem törvény, és – még különösebb módon – nem is jogszabály, tekintve, hogy sem direkt, sem indirekt módon nem nevezi magát annak, hanem éppenséggel kiveszi magát a jogszabályok közül.

Joggal vetődhetik fel ezek után az a kérdés, hogy az országgyűlés az Alaptörvényt vajon nem törvénnyel módosítja-e, amiként az egykori alkotmányt törvénnyel módosította. Természetesen „de”-vel kellene válaszolnunk, noha az Alaptörvény a saját módosítását „az Alaptörvény x-dik módosításaként” írja elő nevezni, ami – finoman szólva – ostoba rendelkezés, de azért mégiscsak kimondható, hogy az efféle aktus törvénnyel történik, és mint ilyet, az országgyűlés népszavazás eredményeként is meghozhatna, ha a tiltólista idézett darabja nem tiltaná az ilyen törvényhozást. Fennál tehát a tétel, hogy népszavazás nem kötelezheti olyan tárgyban törvényhozásra az országgyűlést, amely a tiltólistán szerepel, minthogy a tiltólista kivételt határoz meg az általános – ezzel ellentétes – szabály alól. Mivel pedig az Alaptörvényt módosító norma is törvénynek számít (végeredményben), a tiltás (és a főszabály is) vonatkozhatik rá.

Ezzel szemben világos ugyanakkor, hogy az Alaptörvény egészére (vagy egy új alkotmány létrehozására, ha az nem törvény lesz) nem vonatkozik sem a főszabály, sem a kivételt képező tiltás, mert az Alaptörvény (nevével ellentétben) nem törvény (amiként ezt maga mondja ki), aminthogy egy új alkotmány is, ha lesz, legalábbis „a törvények törvénye” lesz, ha ugyan nem lesz „több” annál.

A sokat emlegetett főszabályt és a kivételeket összességében mindenesetre nagyon különösen értékelhetjük. Jelenleg ugyanis – mint utaltunk rá – a parlament törvényalkotásra kötelezhető, alkotmánymódosításra (az Alaptörvény módosítására) nem.

Ugyanakkor – ahogy másutt részletesen kifejtjük – a népszavazás által kikényszerített törvényt a parlamentnek valójában – voltaképpen – száz százalékkal kellene elfogadnia, hiszen a népszavazás által kikényszerített törvény elfogadását illetően a magyar közjog – sajátosan őrült módon – nem engedi a képviselői függetlenséget: írd és mondd, kötelező szavazást vár el. Tulajdonképpen minden képviselőnek igennel kell szavaznia, sőt, egyáltalán szavaznia kell, hiszen a népszavazás eredménye – ahogyan az Alaptörvény fogalmaz – az Országgyűlésre kötelező.

Ez a szabály az Alaptörvény szép számú ostobaságainak egyike – a megelőző alkotmányból átvéve –, ám ezek az ostobaságok különösen soknak látszanak a népszavazással összefüggő szabályok között. A népszavazást a magyar közjog szörnyen szabályozza – butaságok egész garmadájával –, ám ezúttal – mint jeleztük – a hatályos szabályozásból indulunk ki, a bírálatot máshol végezzük el.

Az említett visszásságot is csak azért említjük, mert jelezni óhajtjuk, hogy a fentiek nyomán könnyen adódhatik az a következtetés, hogy a népszavazás következtében meghozott törvény magasabb rendű minden más törvénynél, tekintve, hogy nagyobb többség kívántatik meg (implicitíve) az elfogadásához, mint akár a kétharmados törvények elfogadásához, sőt e többség az úgynevezett nagykétharmados többségbél is nagyobb. Ez azt jelenti – bármilyen furcsa ez –, hogy az Alaptörvény módosításához – vagy akár új alkotmány létrehozásához is – kisebb többség szükséges, mint a népszavazás által kikényszerített törvény elfogadásához.

Ebből a sajátos tényből azonban az a következtetés vonható le, hogy amennyiben az Alaptörvény következetes lenne magához (jogdogmatikailag), akkor ki kellene jelentenie, hogy népszavazással igenis lehetne Alaptörvényt módosítani. Mivel a népszavazással kötelezett országgyűlés törvényalkotása magasabb rendű, mint minden más törvényalkotás (tekintve, hogy ebben a folyamatban az országgyűlési képviselők csak egyféleképpen szavazhatnak – kötelezően), így az Alaptörvény módosításáról igenis kiírható népszavazás, vagyis – szemben az Alaptörvény állításával – lehet népszavazást tartani az Alaptörvény módosításáról.

E különös következtetés jogosságát másutt hangsúlyozzuk, itt a továbbiakban – továbbra is – a mondandónk középpontjában álló népszavazás szükségességéről és kiírhatóságáról értekezünk.

Magyarországon a népszavazások története siralmas. Számos más országban is az, sőt, általában a világon is az, de most csak hazánkra koncentráljunk.

Nálunk a tendencia egyértelmű. A népszavazások egyre silányabbak, értelmetlenebbek és tendenciózusak lettek. A történet – amennyire lehet – viszonylag fent kezdődött, és nagyon lent tart ma. A magyar történelem első országos népszavazása – az 1989 őszi, az úgynevezett négyigenes – még rendszerváltónak, bizonyos fokig jelentősnek nevezhető (a második, az 1990 nyári már kevésbé), és a NATO-, illetve az EU-csatlakozási referendum is értelmes, fontos, komoly, releváns, sőt, szuverenitási kérdésben zajlott. Valamennyi említett népszavazás olyan kérdésekről szólt, amelyekről a hatályos Alaptörvény megtiltja népszavazás elrendelését (őrült módon). Az utánuk következő népszavazások egyaránt demagóg, visszaélésszerű és szánalmas referendumok voltak.

Az eddig kiírt népszavazások után hamarosan megtapasztalhatjuk a következőt, az ugyancsak hazug, tendenciózus és demagóg népszavazást, amelyet a választásokkal egyidőben tartanak. Ez a referendum – a megelőző háromhoz hasonlóan – visszaélésszerű alkalmazása az intézménynek – kicsinyes politikai okból, és szánalmas jogi érveléssel –, olyan kérdésekben, amelyekről alkotmányos demokráciákban nem lenne szabad népszavazást tartani.

A korábban lezajlott hét országos népszavazás közül tehát az első négy alkotmányos kérdésben, alkotmánymódosítást igényló ügyben, politikailag vitatott, de alapkérdéseket érintő témában folyt le, a további három pedig távolról sem. Az első négyet a hatályos szabályok szerint ma nem lehetne kiírni, a további hármat és a hamarosan következő negyediket pedig a józan ész, az alkotmányos hagyományok és a világ alkotmányos felfogása szerint lett volna lehetetlen kiírni, de kiírták (meggyőződésünk szerint a hatályos szabályok szerint sem lehetett volna megrendezni őket, de megtörtént, aminek nem lett volna szabad megtörténnie).

Javaslatunk szerint a magyar történelem kilencedik országos népszavazását a fent javasolt formában és kérdésben kellene megtartani. Népünknek lehetőséget kellene kapnia arra, hogy az Alaptörvényről véleményt mondjon.

Ezt követően pedig már csak egy népszavazásra lenne szükség, a tizedikre, a jövendő alkotmány szövegéről szóló, évek múlva megrendezendő nagy referendumra, az utolsóra az új alkotmány hatályba lépése előtt. Ama új alkotmány ugyanakkor javaslatunk szerint a népszavazások megtarthatóságát kizárólag alkotmányos, alkotmánymódosító népszavazásokra korlátozná, vagyis nem lenne várható, hogy az általunk javasolt tizedik, utolsó népszavazás után további népszavazások nagy számban vagy gyakran kerülnének sorra.

Ezzel azt is állítjuk, hogy – amint már kifejtettük – a mai ellenzék által kezdeményezett, két – amúgy fontos – kérdésben tartandó népszavazásra a majdani kormányváltást követően ne kerüljön sor, hanem – mint mondtuk – kormányzati intézkedéssel történjék meg a nép becsülhető véleményének megfelelő döntések végrehajtása.

Annál inkább szorgalmazzuk az Alaptörvényről szóló, fent bemutatott népszavazás mielőbbi megtartását.

Arra a kérdésre, hogy mikorra célszerű e népszavazást kiírni, politikai megfontolások figyelembevételével válaszolnánk. Részben az 1990-es népszavazás nem meglepő eredményének tanulságaiból okulva, részben pedig magától értetődő politikai okból azt javasoljuk, hogy az Alaptörvényről tartandó véleménynyilvánító (de természetesen kötelező) referendumra – kormányváltás esetén – 2022 nyarán kerüljön sor.

Egy nyárközepi időpont kiválasztása kellően járulna hozzá a kellő eredmény eléréséhez. A kellő – és egyébként is a legvalószínűbb – eredmény (szinte az időponttól függetlenül) nyilvánvalóan az lenne, ha a közönség – kis számban rész vevén a népszavazáson – nem tudná biztosítani az érvényességet (bármiként szavazna is), és ezzel (a mai szabályok szerint) eredménytelenné tenné a népszavazást.

Ám még ha érvényes és eredményes lenne is a szavazás, a legvalószínűbb eredmény (amint szó volt róla) akkor is az elutasítás lenne, vagyis a nép nem állana az Alaptörvény mögé. Márpedig a népszavazás kiírásának ezen eredmény lenne a legitim politikai célja.

A politikai cél indoka az, hogy – mint kimutattuk – az Alaptörvény bizonyos mértékű legitimitással kétségkívül bír, hiszen nemcsak polgártársaink, hanem a ma még ellenzéki politikai szereplők döntő többsége is mindezidáig szótlanul élt a hatálya alatt, így a referendum kampánya lehetőséget teremtene a társadalmi újraértelmezésre.

Mint ismert, az a tény, hogy az országgyűlés alakuló ülésein, 2014-ben és 2018-ban egyaránt az ellenzéki képviselők is (az egyetlen Hadházy Ákos egyszeri kivételével) felesküdtek az Alaptörvényre – nem bojkottálták a parlamenti munkát, módosító indítványokat adtak be, rendszeresen fordultak az Alkotmánybírósághoz stb. – végtére is a hatalom által megszabott keretek elfogadását, végső soron az Alaptörvény legitimációját segítette elő. Erről a talajról indulva kell majd a politikai és morális küzdelmet lefolytatni, amely felgyorsíthatja az új alkotmány előkészítésének folyamatát.

Mondandónk összefoglalásaképpen megjegyezzük, hogy álláspontunk szerint az Alaptörvény 2011-ben érvénytelenül jött létre. Ezt a tényt lehet vitatni, és a vita legitim lehet, de egy formális jogi vitában lenne elég érvünk – és az érvek erősek lennének – álláspontunk alátámasztására. Bár a magunk részéről a mondottakat meggyőződéssel valljuk, másnak más véleménye lehet. A döntő szót e kérdésben az a testület hivatott kimondani, amely a jogi normák alkotmányosságának megítélésére rendeltetett.

Az Alaptörvény – számunkra egyértelmű – formai és tartalmi alkotmányellenességét azonban az erre rendelt szerv nem mondta ki, sem egykor, sem azóta, sem azonnali, sem visszamenőleges, sem jövőbeli hatállyal. Ellenkezőleg. Az Alaptörvényt mind az Alkotmánybíróság (amelynek jogköre, összetétele és ereje időközben is jelentősen megváltozott), mind az összes többi állami szerv, valamennyi hatalmi ág és lényegében – hallgatólagosan – minden polgár érvényesnek ismerte el. Ráutaló magatartással, jogszerű cselekedetei egész sorával, vagy kifejezetten (a közfunkciókat ellátó személyek esküjével), továbbá megszámlálhatatlan jogszerű eljárásával, jogi aktusok egész seregével lényegében legitimálta a rendszert (ide soroljuk az ellenzéki pártok és politikusok egész garmadáját is, természetesen).

Ezt a magatartást joggal lehet bírálni. Ám a jogbiztonságot egyedül biztosító jogpozitivista felfogás szerint a jogi normákat (még az érvénytelenül létrejötteket, vagyis az érvényteleneket is) mindaddig be kell tartani, amíg az érvényességükről (alkotmányosságukról, jogszerűségükről) döntő szerv (a legalitás őre) ki nem iktatja őket a jogrendszerből.

Az Alapörvény visszamenőleges érvénytelenségének esetleges jövőbeli, utólagos kimondása beláthatatlan, senki által nem kívánt következményekkel járna, amelyeket minden épeszű gondolkodás el akar kerülni.

Az Alaptörvény delegitimálása, vagyis legitimitásának csökkentése, erodálása, népszerűségének kikezdése ugyanakkor legitim és kívánatos lehetőség nemcsak egy jövendő hatalom, hanem az alkotmányozás számára is. A delegitimálás eszköze a népszavazás lehet – kedvezőtlenebb esetben a társadalmi (nemzeti) konzultáció –, amelyen a polgárok sommás véleményt, egyszerű ítéletet mondhatnak az Alaptörvényről. E véleménynyilvánítás nyomán az Alaptörvény sorsa eldőlhet. A döntés ismeretében az új alkotmány előkészítésének folyamata legitimen, vagyis társadalmi támogatással megkezdődhetik.

Ebbéli elképzelésünk korábbi nyilvános megfogalmazása és a javaslat kifejtése ellenére (lásd: https://www.es.hu/cikk/2021-10-15/rozsa-peter-gyorgy-szentpeteri-nagy-richard/az-alkotmanyozas-utjai.html) a fent ismertetett álláspont különösebben nagy visszhangot a nyilvánosságban nem nagyon keltett, a témához hozzászólók leginkább elnéztek fölötte. Volt, aki a javaslatot saját elképzeléseként tálalta, talán nem olvasva az eredeti korpuszt (lásd Windisch Judit Balázs Zoltánnal készült interjúját a Hvg 360-on: https://hvg.hu/360/20211203_Balazs_Zoltan_alaptorveny_ketharmad_feles_tobbseg_marki_zay_orban_ner_valasztas). Az igazság ugynakkor az, hogy az Alaptörvényről szóló népszavazás kitűnő ötlete e sorok írójának említett cikkbéli szerzőtársa fejéből pattant ki, nagy szolgálatot téve ezzel a köztársaság ügyének.

Mindenesetre az ötlet méltó arra, hogy a jelenleg tapasztaltnál élénkebb vitát váltson ki az alkotmányozás során. Az új alkotmány előkészítése, megalkotása és elfogadtatása – mindenekelőtt pedig az alkotmányozás intézményes feltételeinek megteremtése – ugyanis többlépcsős, de nem beláthatatlan folyamat lehet. E folyamat első lépéseként az itt proponált népszavazás mindenképpen megfontolandó elképzelés lehetne az alkotmányozó számára. A további lépések útitérképének felvázolását a magunk részéről ugyancsak elvégeztük már, de ennek újbóli felvillantása nem ezekre a lapokra tartozik.

Álláspontunk világossá tétele érdekében a fentiek okán leszögezzük, hogy a jelenleg regnáló kormány által a lakosságra erőltetett népszavazásnak – amelyet együtt tartanak a közelgő országgyűlési választásokkal – alantas politikai célja van, és annak érdekében találták ki, hogy azzal mozgósítsanak a választásokra. Tekintve, hogy a jelenlegi kormánynak nem célja a népszavazásra való mozgósítás, annál inkább célja a választásokra való mozgósítás – ezért tartatja egy időben a két népi aktust –, a jelenlegi ellenzék számára e népszavazás ignorálása a helyes reakció. (Nem kell érvénytelen szavazatra buzdítania, elég csupán negligálnia a népszavazást, nem beszélni róla, és hagyni, hogy e népszavazásról a kormány vigye a szót.) A népszavazás esetleges érvényes eredménye ugyanis legfeljebb annak megerősítésével járna, amelyet a magyar jog ma egyébként is szabályoz, és amellyel szemben tartalmilag nem lehet kifogás. Magával a népszavazással szemben azonban annál inkább lehet kifogás, de tekintve, hogy e kifogás nem érvényesíthető, a hallgatás a legcélszerűbb magaratás.

Ugyancsak az ignorálás javasolható azzal a népszavazással szemben is, amelyet a jelenlegi ellenzék kezdeményezett, és amelyre egészen biztosan nem kerül sor a választásokig (sem a választásokkal egyidőben). E kívánatos magatartás azonban akkor gyakorolható, ha a jelenlegi ellenzék győz a választásokon, és kormányt alakít. Ha azonban (mint erre ma jóval nagyobb esély van) nem nyeri meg a választást, és ellenzékben marad, az általa kezdeményezett népszavazás kikényszerítése az érdekében állna. Mivel azonban a jelenlegi ellenzék komoly hangsúlyt helyezett az általa kezdeményezett népszavazás sikerére (kiírhatóságára), felmerül a kérdés, hogy valóban meg akarja-e nyerni a közelgő választásokat. Bár a magunk részéről több jelből adódóan e kérdésre nemmel válaszolnánk, a fentiekben ennek ellenkezőjéből indultunk ki (kéziratunkat 2022. február 15-én zárjuk le).

Fenti jegyzeteink fő témája azonban az a népszavazás volt, amelyet a jelenlegi ellenzéknek arra az esetre javaslunk, ha kormányra kerül. Ezesetben célszerű megfontolnia azt a lehetőséget, hogy a magyar történelem kilencedik országos népszavazásaként megszervezze a referendumot a jelenleg hatályos Alaptörvényről. E népszavazás jogilag és politikailag egyaránt lehetséges lenne, utóbbi megfontolásból pedig kívánatos is, ezért javaslatunkat kellő nyomatékkal a fentiek szerint összefoglalva terjesztjük az értő közvélemény elé, a javaslat feletti ítéletet a nép kezébe téve.

Hasonlóképpen a nép bölcsességére apellálva indítványozzuk a majdani alkotmányról szóló majdani népszavazás ideáját is. Ez utóbbi népszavazás megtartásának perspektívája azonban már a messzebbi jövő homályába és távoli reményei közé vész.