Az alaptörvény hitele

Rózsa Péter György–Szentpéteri Nagy Richard
Az alkotmányozás útjai
Az Alaptörvény hitele
ÉLET ÉS IRODALOM, PUBLICISZTIKA – LXV. évfolyam, 41. szám, 2021. október 15.
Korábbi két írásunkban az Alaptörvény meghaladására tett ismertebb javaslatok számbavételére
törekedtünk. Először Vörös Imre immár nagy népszerűségre szert tett koncepcióját bíráltuk (Az
alkotmányozás útjai – Kiutak az Alaptörvényből, ÉS, 2021/32., augusztus 13.), majd e javaslat jelentősebb
kritikáit és továbbgondolásait szedtük csokorba (Az alkotmányozás útjai – Az Alaptörvény zsákutcái, ÉS,
2021/36., szeptember 10.). Megállapíthattuk, hogy e javaslatok – különböző okokból – nem szolgálják
kellőképpen a hatékony alkotmányozás vágyott ügyét, és megjelent formájukban kevéssé alkalmasak az
Alaptörvénytől való kívánatos megszabadulásra. Jelen írásunk az Alaptörvény legitimitási problémáinak
kihasználhatóságából kiindulva éppen e problémák alapján igyekszik javaslatokat tenni.
*
Mindenekelőtt annak nyugtázása indokolt, hogy az utóbbi időkben fontos fejlemények gyorsították fel a
diskurzust. Ezek között első helyen említendő az a korábban nem várt körülmény, hogy a jövő évi
országgyűlési választásokon sikerekben reménykedő, hatalomba készülő ellenzéki pártok többsége mára a
jelek szerint egyértelműen magáévá tette a Vörös Imre által kidolgozott alkotmányozási metódust, és kész
az abban foglaltak szerint cselekedni. Ez a fejlemény a korábbi elutasítással vegyes meg nem értés után
radikális változást jelez és további meg nem értésről tanúskodik, de e fordulatot mindenképpen indokolja
az a kétségkívül nagy, mérhető és kezelendő társadalmi elvárás, hogy a majdani kormányzók az
Alaptörvénnyel kapcsolatban mindenképpen csináljanak – vagy legalább ígérjenek – valamit.
Ugyancsak az események felgyorsulásaként értékelhető az eredeti koncepcióhoz való, eddig sem
kisszámú hozzászólás növekvő mennyisége a különböző platformokon és médiafelületeken, valamint a
nagyközönség érdeklődésének élénkülése is, ami – további nyilvános viták és megszólalások
szervezésével és más eszközökkel – további kielégítés után kiált. Szintén új fejleménynek számít néhány
olyan pártvezetői megnyilvánulás az utóbbi hetekből, amelyek éppen a mi alább kifejtendő álláspontunk
egy-egy elemét proponálták. (Hasonlóképpen konstatálhattuk azt is, hogy egynémely megszólalás az
általunk korábban mondottakra is reflektált az elmúlt napokban.)
Mindezen történésekre reagálva azt mondhatjuk, hogy a hatályos Alaptörvénnyel – a legalitás oldaláról
nézve – kétharmados felhatalmazás nélkül alkotmányosan lényegében nem tehető semmi (kétharmados
többséggel viszont szó szerint minden megtehető, és ez az írott magyar alkotmányosság évtizedekre
visszamenő legnagyobb problémája). Ezt a kijelentésünket azonban nem az Alaptörvény érvényessége
indokolja.
Álláspontunk szerint ugyanis – mint erre korábban utaltunk – az Alaptörvény nem érvényesen jött létre,
ezért nemcsak a legitimitásával, hanem a legalitásával is komoly baj van. Nem egy-két, hanem számos
alkotmányossági problémával küzd, így súlyos érvényességi deficitben szenved.
E legalitási problémák között jogelvi és tételesjogi gondok egyaránt felsorakoztathatók. Ha jelen
írásunknak az Alaptörvény érvényességének megítélése lenne a tárgya, akkor mindenekelőtt az
alkotmányozás alanyára – ennek preambulum- és posztambulumbéli megnevezéseire –, a 2010-ben
megválasztott országgyűlési képviselők esküjére, a törvényhozó hatalom alkotmányozó hatalmának
határaira és más jelenségekre kellene kitérnünk. Kritikai megjegyzéseink közepette figyelmünk az
Alaptörvény záró és vegyes rendelkezéseinek 2. pontjára is vetülne, és ezzel összefüggésben az egykori
alkotmány 19. § (3) bekezdésének a) pontja – a felhatalmazó klauzula – (és részben a 24. § [3] bekezdése)
hozatnék szóba, majd az érvényességet érintő egyéb kételyek megfontolása kapna hangsúlyt. Ugyancsak
felvetődnék az alapnorma jogszabályjellege, amelyet maga a normaszöveg tagad.
Érvelésünk lényege az lenne, hogy azon felhatalmazó rendelkezés nyomán, amelyre alapozva a 2010-ben
megválasztott országgyűlés az Alaptörvényt megalkotta, nem alkothatta volna meg azt a dokumentumot,
amely létrejött. Mindeme problémasorjázás annak kimondására vezetne, hogy az Alaptörvény nem
érvényesen jött létre, vagyis az Alaptörvény esetében az Alkotmánybíróság által korábban bevezetett
fogalom szerint a közjogi érvénytelenség állapotának megállapítására megvan a kellő alap.
Csakhogy ebbéli meggyőződésünk itteni taglalásától nemcsak azért tekintünk el, mert álláspontunk
alátámasztására jelen írásunk keretei nem elegendőek, hanem azért is, mert lényegtelennek kell
tartanunk, hogy adott kérdésben milyen állásponton vagyunk. Fentiek érvényes kimondása ugyanis nem
ránk bízatott. Amíg csak mi állítjuk e tételeket – akár másokkal együtt, netán sok honfitársunkkal
egyetemben, esetleg tömegek támogatásával, vagy éppen széles társadalmi konszenzussal övezve, sőt,
akár az egész társadalom egyetértésével is –, semmi nem következhetik vallott álláspontunkból. Bárkinek
meglehet bármiről a véleménye, a mienknél radikálisabb is, következetesebb vagy megalapozottabb akár.
Annak kimondására ugyanis, hogy az Alaptörvény egykori megalkotása – több okból – lényegében
alkotmánymódosításnak értékelhető, és ekként az Alkotmánybíróság által vizsgálható és megítélhető,
maga az Alkotmánybíróság lenne jogosult, de effélét nemcsak a jelenlegi magyar Alkotmánybíróságtól
lenne illúzió elvárni (aminthogy hasonló kezdeményezésre valóságosan is néma maradt), de az
alkotmányellenes alkotmány lehetőségének elfogadásától bizony még más országok alkotmánybíróságai is
több tekintetben idegenkednének. Ám bárhogyan határozna egy alkotmánybírósági funkciókat betöltő és
valóságosan is alkotmánybíráskodási tevékenységet végző alkotmánybíróság a hatályos Alaptörvény
érvényességéről, a jogbiztonság védelmére minden bizonnyal tekintettel lenne.
Márpedig az Alaptörvény közjogi érvénytelenségének alkotmánybírósági kimondása nem egyszerűen
jogbizonytalanságot, hanem egyenesen káoszt, jogon kívüli állapotot eredményezne, érvényes jogügyletek
visszamenőleges megkérdőjelezését, egy teljes évtizedre visszanyúló jogviszonyaink összeomlását,
mindennapi életünk felforgatását, az állam összeomlását jelentené. Aligha lenne olyan alkotmánybíróság a
joguralomra valamit adó világon, amely ilyen határozatot – aminthogy közjogi érvénytelenség esetén ez
természetes – visszamenőleges hatállyal hozna meg, ha pedig az Alaptörvény érvénytelenségének esetleg
azonnali vagy jövőbeli hatálya mondatnék ki, akkor ugyancsak elkerülendő helyzet állna elő.
E helyzet jellemzésére nem kell vállalkoznunk, de mindent összevetve, az érvénytelenség kimondásának
érvényes lehetőségét elvetve, más, alternatív út lezártát látva azt kell kijelentenünk, hogy – akár tetszik,
akár nem, márpedig nagyon sokaknak ez joggal nem tetszik – az Alaptörvénnyel egy ideig együtt kell
élnünk. Még mindig így járunk a legjobban.
*
Az Alaptörvénnyel való kényszerű együttélés ideje azonban jelentősen rövidíthető. Ennek magyarázata
ugyanakkor immár nem a normaszöveg legalitásában, hanem a dokumentum legitimitásában keresendő.
Előbbiről – álláspontunkkal szemben – lehetnek legitim viták, utóbbiról azonban aligha mondható
egyértelműen kedvező ítélet.
Az Alaptörvény elfogadottságában még a megalkotói sem hisznek igazán. Egykori szánalmas
próbálkozásaik az Alaptörvény legitimitásának erősítésére (a kihirdetés húsvéthoz kötése, a szövegezés
helyszínének brüsszeli vonatúthoz rögzítése, a díszkiadás, a festmények tárlata vagy az alaptörvény
asztala) egyaránt kudarcosnak, egyenesen nevetségesnek, sőt röhejesnek ítélhetők. A nemzet nem tudta
megkedvelni a produktumot. Társadalmunk egy része nemhogy szeretné vagy büszke lenne rá, hanem
kifejezetten elutasítja, utálja vagy lenézi, ami a legrosszabb fejlemény egy alkotmányambícióval
rendelkező normatextus számára.
A publikum természetesen nem olvasgatja rendszeresen a szövegét, nem ismeri behatóan a tartalmát, de
azt tudja, hogy az Alaptörvény a Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezett rezsim szimbóluma, és
ekként tekint rá, ítéli meg. A közvélemény egy része természetesen képes a magáénak vallani, de egy
jelentős hányad nem kíván a hatálya alatt élni.
Az Alaptörvény megszületésének egykori körülményei, a szöveg megszavazásának rapid módja, az
előkészítés és a viták tempója, a beterjesztés egyoldalú, egypárti mivolta, a konszenzuskeresés hiánya, a
társadalmi, szakmai, sőt lényegében a parlamenti egyeztetés elmaradása is, a jogalkotásról szóló
szabályok kijátszása, a folyamat oktrojált jellege, az eljárás furcsaságai és a hatalom félrevezető
hazugságai megbosszulták magukat. Hiába jeleztük annak idején – másokkal együtt –, hogy baj lesz, mert
a népnek akkor is éreznie kellene, hogy része az alkotmányozásnak, ha e jogát elvették tőle.
A gyakori módosítások tovább erodálták a köztiszteletet. A hatalom nem is törekedett a stabilitás
látszatára. Később sem igyekezett szimbolikus, ünnepélyes aktussal, revízióval, novellával megerősíteni a
kohéziót. Mintha nem is akarta volna, hogy az Alaptörvény erős és népszerű legyen. Mintha a társadalom
jelentős részének a támogatására eleve nem számított volna, így a meggyőzésükről lemondott.
Hogy a közszeretet nem erősödött, nem meglepő. De hogy semmi sem történt ezen ügyben, az
különösnek számít. Egy évtizeddel ezelőtt aligha gondolhattuk, hogy tíz év elmúltával ugyanott leszünk,
mint voltunk. Az Alaptörvény stabilitásának esélyeiről továbbra sem állíthatunk biztosat. Nem gondoltuk
volna, hogy a kérdés tíz év alatt sem dől el. A rendszer nem omlott össze, és nem is konszolidálódott.
Kétségek és ideiglenességek között éljük nívótlan közéletünket egy polarizált társadalomban.
Ilyen körülmények közepette a hatalomba készülő ellenzéki pártoknak – bár már eddig is számos hibát
elkövettek – körültekintően kell eljárniuk. Hatalomba kerülésük esetén (amelynek esélyeit nem itt
elemezzük) nyilvánvalóan nem követhetik el ugyanazokat a – vagy azokra a hibákra hasonlító – hibákat,
amelyeket a 2010-ben hatalomra került alkotmányozók elkövettek: még ha egykor kétharmaddal sértették
is meg az írott jogot, most pedig erre aligha van kilátás; ami egykoron rossz volt, most is rossz lehet, és
nem élhetünk át újabb és újabb fülkeforradalmakat minden hatalomváltáskor – nyilvánvalóan. Csakhogy
két közbevetés itt megengedhető.
Egyrészt az olyasfajta felvetésekre, melyek szerint, ha ők így, akkor mi is így, márpedig a morális hatalom
az egyik oldalon van, és nem a másikon, azt felelhetjük, hogy bár az ellenkező oldal ezt éppen
ellenkezőleg gondolja, mégsem ez a releváns megfontolnivaló, hanem az, hogy e vitában az alkotmány a
tét, márpedig az alkotmány voltaképpen definíciószerűen konszenzust igényel, különben nem tekinthető
alkotmánynak.
Másrészt azonban joggal állítható, hogy a hatályos Alaptörvénnyel tartalmi szempontból is bajok vannak,
hiszen egyeduralmat hozott létre, vagyis nem jogállami, nem alkotmányos, hanem éppen ellenkezőleg,
alkotmányellenes állapotot teremtett, és ekként nem lehet egy jogállami fordulat alapja. A vele szemben
állítandó új alkotmány pedig jogállami lesz, ha lesz, ezért megérdemli, hogy a keletkezésekor akár
sérülhessen is a jog. Ez utóbbi felvetéssel nem tudunk azonosulni. A magunk részéről más utat ajánlunk.
A fentiek helyett inkább azt célszerű bebizonyítani, hogy a nép nem áll az Alaptörvény mögött. Ezt a
bizonyítást törvényes eszközzel lehet elérni. E módszerrel előidézhető, hogy a publikum igényelje az
alkotmányozást, amelyet a jelenlegi hatalom akkorra ellenzékbe vonult mutánsa nem lesz képes
megakadályozni, és inkább a részévé kíván majd válni, ha minden a tervek szerint alakul, vagyis több
feltétel együttesen teljesül.
*
A legitimitás fogalma nem tartozik a legegyszerűbb fogalmak közé. Ha nem filozófiai (politikafilozófiai),
hanem társadalomtudományi (mindenekelőtt politikatudományi) értelemben használjuk, akkor – például –
az Alaptörvény legitimitásának mértékét nehéz (de nem lehetetlen) megállapítani. Nem jelenthető ki, hogy
nem legitim, csak az állítható, hogy legitimitási deficitben szenved, társadalmi elfogadottságában komoly
hiányosságok vannak. De nem tartható egyértelműen legitimnek sem pusztán azon az alapon, hogy a
társadalom megtanult együtt élni vele.
Az 1989–90-ben kialakított alkotmányos kereteket egykoron ugyancsak nem a közvélemény
megkérdezésével vagy jelentősen nagy támogatásával hozták létre, de egyrészt lehetett feltételezni, hogy
a változás a nép érdekében történik, másrészt a nép – a választásokon való rendszeres részvételével, az
intézmények használatával, megszokásával – valósággal belakta, utólagosan legitimálta, elfogadta az
alkotmányos demokráciát, élvezte jótéteményeit és szenvedte következményeit. A rendszer végóráiban az
Alkotmánybíróság például már arról panaszkodott, hogy honfitársaink túl nagy számban fordulnak hozzá,
de a fokozódott munkateher éppen nem a diszfunkcionalitást, hanem a kiépült közbizalmat jelezte. Az
akkoron ellenzéki Fidesz nem kis politikai munkájába került, hogy a köztársasági alkotmányt 2006-tól
kezdve delegitimálja, elfogadottságát erodálja, megsebezze, kikezdje – politikai céljainak megfelelően.
A 2011-ben született Alaptörvény keletkezésének körülményei nem hasonlíthatók az egykori
rendszerváltás alkotmányának megszületéséhez. Az Alaptörvény vállaltan egyoldalú, egypárti,
kompromisszumkerülő meghozatala eleve nem tartott igényt széles elfogadottságra, ám az idő, mint
mindent, a vitatott dokumentumot is legitimálta egy bizonyos fokig, hiszen a polgárok és politikusaik az
elmúlt évtizedben megtanultak együtt élni vele. Bár hajdan tüntetések és tiltakozások kísérték (köztük egy
nagy megmozdulás is – 2012. január 2-án az Operaház előtt), a nép nagyobbik része természetesen
sohasem menne az utcára se érte, se ellene. Valamilyen passzív társadalmi elfogadottságot sikerült
szereznie, de ezen a gyenge legitimitáson jócskán lehetne javítani és rontani is.
Ez utóbbira teszünk javaslatot. Azt indítványozzuk, hogy az új hatalom – ha jövőre valóban hatalomba
kerül – tartson népszavazást az Alaptörvényről.
Ennek eredményeképpen az Alaptörvény társadalmi támogatása fehéren-feketén kiderülne, a
dokumentum és az általa szimbolizált rendszer elutasítottsága feltehetően kellően demonstrálódnék, a
publikum valóságos érzelmei minden bizonnyal plasztikusan megmutatkoznának.
A népszavazási kampány során a politikai erők mindkét oldalon pró és kontra kifejthetnék álláspontjukat a
szövegről, annak értékeiről, sőt tágabb összefüggésekről és alkotmányos elvekről is, a közfigyelmet az
alkotmányos kérdésekre lehetne terelni, és a dokumentumról folytatott társadalmi vita bizonyosan jót
tenne a majdani alkotmányozásnak is; elősegítené a kívánatos és szinte hiányzó társadalmi kohézió
erősítését, miközben a népszavazás eredménye aligha lenne kétséges.
Nem valószínű ugyanis, hogy a nemzet igent mondana az Alaptörvényre (ha mégis így történnék, azt
természetesen tudomásul kellene venni, és az alkotmányozási folyamatot lezárni). Ezért lényeges, hogy a
népszavazásra felteendő kérdés világosan fogalmazódjék meg. Az lenne szerencsés, ha úgy tétetnék fel,
hogy az Alaptörvény támogatói szavazhassanak igennel, az ellenzői pedig nemmel.
Aligha hihetnénk (persze semmi sem kizárt), hogy a referendum a jelenlegi szabályok szerint érvényes és
eredményes lenne (vö. az Alaptörvény 8. cikkének [4] bekezdésével). A teljes elektorátus többségének
részvétele és a résztvevők érvényes szavazatainak többsége minden bizonnyal nem érhető el: a démosz
nem erősítené meg az Alaptörvényt. Ugyanakkor nagyszámú ellenszavazattal kellene számolni, amely az
elutasítottságot kellően demonstrálná.
Valójában – az igen szavazatok érvényes népszavazáson történő győzelmén (vagy egy épphogy
érvénytelen referendumon elért döntő fölényükön) kívül – minden más eredmény az Alaptörvény
legitimitásának gyengülésével járna. Az elutasító szavazatok egyértelmű győzelme világos helyzetet
eredményezne, de egy kirívóan alacsony részvétel (amit például a referendum ellenzőinek bojkottra való
felhívása okozhatna) ugyancsak komolyan erodálná az Alaptörvény legitimációját, még akkor is, ha a pró
és kontra szavazatok közel egyenlően oszlanának meg.
A népszavazás eredményeképpen az országgyűlés intézkednék az alkotmányozási folyamat beindításáról,
az új alkotmány előkészületeiről, intézményi alapjainak megteremtéséről. A referendumon elutasított
Alaptörvény az új alkotmány elfogadásáig minden bizonnyal hatályban maradna, de a normaszöveg
módosítására, esetleg ideiglenes szabályok megalkotására feltehetően több mód nyílnék a politikailag
nyilvánvalóan megváltozott környezetben, mint a népszavazás nélkül. A majdani ellenzék nehezebben
ragaszkodhatnék egy olyan szövegváltozathoz, amely egy országos referendumon nem kapott többséget.
A politikai átmenet rövidülne, a politikai szembenállás feltehetően enyhülne, az új kormány mozgástere
bővülne az új helyzetben.
A népszavazásra tett fenti javaslatunk megítélésünk szerint akkor is járható utat nyitna meg, ha az új
hatalomnak mégiscsak meglenne a kétharmada, mert ez az eszköz kétharmaddal és anélkül is
alkalmazható. Célszerűségéről aligha kell sokat beszélnünk, előnyei nyilvánvalóak. Ráadásul sikeresen
ágyazna meg egy majdani népszavazásnak egy közmegegyezéssel előkészített új alkotmányról, jóllehet
sem annak, sem eme népszavazásnak az eredményét nem lehet egyértelműen megjósolni, legfeljebb
sejteni. A folyamat nem kockázatmentes, de nem látott még a világ olyan demokratikus alkotmányozást,
amely veszélyek nélküli lett volna.
*
Ami azt illeti, a népszavazásnak már a kezdeményezése is rejt magában veszélyeket, mert a referendum
kiírhatóságáról döntő intézmények az ismert okokból nem barátai a majdani esetleges új hatalomnak. Az
ellenséges intézményi közegben azonban az új kormánynak nyomós jogi és politikai érvei lehetnek.
Mivel az Alaptörvény bizonyos mértékű legitimitással kétségkívül bír, hiszen nemcsak polgártársaink,
hanem az ellenzéki politikai szereplők döntő többsége is szótlanul él a hatálya alatt, a referendum
kampánya lehetőséget teremtene a társadalmi újraértelmezésre. Mint ismert, az a tény, hogy az
országgyűlés alakuló ülésein az ellenzéki képviselők is (az egyetlen Hadházy Ákos egyszeri kivételével)
felesküdtek az Alaptörvényre – nem bojkottálták a parlamenti munkát, módosító indítványokat adtak be,
rendszeresen fordultak az Alkotmánybírósághoz stb. –, a hatalom által megszabott keretek elfogadását,
végső soron az Alaptörvény legitimációját segítette elő. Erről a talajról indulva kell majd a politikai és
morális küzdelmet folytatni, amely felgyorsíthatja az új alkotmány előkészítésének folyamatát.
A népszavazás meghirdetésével az alkotmányozás ügye, a jó alkotmány fogalmának kérdései, az
Alaptörvény megszületésének finoman szólva különös körülményei, szövegének sutaságai, belső
ellentmondásai mind terítékre kerülhetnek. E kérdések megválaszolásától, de legalábbis az azokra való
valamiféle reflexiótól az akkorra ellenzékbe szorult Fidesz sem térhet ki, a népszavazás – illetve az arról
zajló diskurzus – bojkottjával csakis veszíthet. E viták révén az alkotmányozás mintegy magától értetődően
válhatnék a demokratikus pártok korábban hiányolt szimbolikus politizálásának központi elemévé.
Jogi ellenvetésként nem hozható fel, hogy az Alaptörvény 8. cikke (3) bekezdésének (a) pontja szerint nem
lehet országos népszavazást tartani „az Alaptörvény módosítására irányuló kérdésről”, mert az
Alaptörvény népszavazáson való megerősítése vagy elutasítása magától értetődően nem „az Alaptörvény
módosítására irányuló” kérdésben zajlik.
Az természetesen nem zárható ki, hogy a választási szervek és a jelenlegi hatalom lekötelezettjei
keresztbe tesznek a kezdeményezésnek. Elképzelhető, hogy a Nemzeti Választási Bizottság kilenc évre
bebetonozott, többséget alkotó választott tagjai elutasítják a népszavazási kérdés hitelesítését, de ez az
Orbán-kormány gyermekvédelminek titulált népszavazási kérdéseinek jóváhagyása után (lásd a
14-18/2021 NVB-határozatokat) nem kis jogi mutatványt igényelne. Ugyancsak lehetséges, hogy még
hitelesítés esetén sem vihető sikerre az ügy, hiszen várható a népszavazás kérdésének jogi úton való
megtámadása, de ez kétélű fegyver lenne, hiszen ezzel a kérdés még tovább napirenden maradna.
Tekintettel a személyi feltételekre, természetesen nem kizárt, hogy az Alaptörvény megerősítésére
vonatkozó népszavazási kezdeményezés végül nem mehetne át az említett szűrőkön, ám az új
kormánynak ebben az esetben sem kellene elállnia az Alaptörvény delegitimálási folyamatának
elindításától. Ebbéli küzdelméhez a fegyvert paradox módon éppen a Fidesz-kormány kovácsolta ki.
A nemzeti konzultációról van szó. Ennek kiírásához, lebonyolításához nem szükséges a Nemzeti Választási
Bizottság hitelesítése, s jogi úton sem lenne támadható. Természetesen egy ilyen konzultáció szervezése,
lebonyolítása, a válaszok számlálása a lehető legátláthatóbb módon történnék.
Mint tudvalevő, a nemzeti konzultációnak hazudott intézmény természetesen a valódi társadalmi
véleménynyilvánítás paródiaszerűen működtetett, leginkább álságos, önbecsapó kiforgatása. Eddigi
gyakorlata semmilyen szakmai kritériumnak nem felelt meg, tendenciózus, manipulatív álkérdéseivel, a
polgárok lenézésével szégyenteljes hungarikumnak számított, amelytől jó lesz megszabadulni. A tőle való
búcsút azonban éppen egy fenti kezdeményezéssel lehetne méltóképpen megszervezni. Ez egyszer valódi
kérdésben, valódi választ várva, valós adatokat felmutatva, a résztvevők és a szavazatok számát pontosan
és igazul közölve be lehetne bizonyítani, hogy az eddigi konzultációk hazugak voltak.
Ha eme utolsó konzultáció, a rezsimváltozás szimbolikus aktusa iránt – a korábbi konzultációk valós
számaihoz hasonlóan – nem lenne kellő társadalmi érdeklődés, az annál jobb. Az igennel szavazók
valószínűleg így sem, úgy sem kerülnének társadalmi többségbe, a konzultáció (és tárgya, az Alaptörvény)
látványosan elbuknék. Ezzel több hazugságról is lerántódnék a lepel.
E nemzeti konzultációra társadalmi célból, az alkotmányozás érdekében kerülne sor. Akkor kellene élni
vele, ha a jelenlegi hatalomhoz húzó intézményrendszer megakadályozná a népszavazást az
Alaptörvényről. Mivel e népszavazásra (vagy konzultációra) a fentebb ismertetett okokból lenne szükség,
fenti fejtegetéseinket összegzésképpen az alábbiak szerint foglaljuk össze.
*
Álláspontunk szerint az Alaptörvény 2011-ben nem érvényesen, hanem érvénytelenül jött létre. Ezt a tényt
lehet vitatni, és a vita legitim lehet, de egy formális jogi vitában lenne elég érvünk – és az érvek erősek
lennének – álláspontunk alátámasztására. Bár a magunk részéről a mondottakat meggyőződéssel valljuk,
másnak más véleménye lehet. A döntő szót e kérdésben az a testület hivatott kimondani, amely a jogi
normák alkotmányosságának megítélésére rendeltetett.
Az Alaptörvény – számunkra egyértelmű – formai és tartalmi alkotmányellenességét azonban az erre
rendelt szerv nem mondta ki, sem egykor, sem azóta, sem azonnali, sem visszamenőleges, sem jövőbeli
hatállyal. Ellenkezőleg. Az Alaptörvényt mind az Alkotmánybíróság (amelynek jogköre, összetétele és ereje
időközben jelentősen megváltozott), mind az összes többi állami szerv, valamennyi hatalmi ág és
lényegében – hallgatólagosan – minden polgár érvényesnek ismerte el. Ráutaló magatartással, jogszerű
cselekedetei egész sorával vagy kifejezetten (a közfunkciókat ellátó személyek esküjével), továbbá
megszámlálhatatlan jogszerű eljárásával, jogi aktusok egész seregével lényegében legitimálta a rendszert
(idesoroljuk az ellenzéki pártok és politikusok egész garmadáját is, természetesen).
Ezt a magatartást joggal lehet bírálni. Ám a jogbiztonságot egyedül biztosító jogpozitivista felfogás szerint
a jogi normákat (még az érvénytelenül létrejötteket, vagyis az érvényteleneket is) mindaddig be kell
tartani, amíg az érvényességükről (alkotmányosságukról, jogszerűségükről) döntő szerv (a legalitás őre) ki
nem iktatja őket a jogrendszerből.
Az Alapörvény visszamenőleges érvénytelenségének esetleges jövőbeli, utólagos kimondása beláthatatlan,
senki által nem kívánt következményekkel járna, amelyeket minden épeszű gondolkodás el akar kerülni.
Az Alaptörvény delegitimálása, vagyis legitimitásának csökkentése, erodálása, népszerűségének kikezdése
ugyanakkor legitim és kívánatos lehetőség nemcsak egy jövendő hatalom, hanem az alkotmányozás
számára is. A delegitimálás eszköze a népszavazás lehet – kedvezőtlenebb esetben a társadalmi (nemzeti)
konzultáció –, amelyen a polgárok sommás véleményt, egyszerű ítéletet mondhatnak az Alaptörvényről. E
véleménynyilvánítás nyomán az Alaptörvény sorsa eldőlhet. A döntés ismeretében az új alkotmány
előkészítésének folyamata legitimen, vagyis társadalmi támogatással megkezdődhetik.
Az új alkotmány előkészítése, megalkotása és elfogadtatása – mindenekelőtt pedig az alkotmányozás
intézményes feltételeinek megteremtése – többlépcsős, de nem beláthatatlan folyamat lehet. E folyamat
útitérképének felvázolása azonban már más lapra tartozik.