Kiutak az alaptörvényből

Rózsa Péter György–Szentpéteri Nagy Richard
Az alkotmányozás útjai
Kiutak az Alaptörvényből
Élet És Irodalom PUBLICISZTIKA – LXV. évfolyam, 32. szám, 2021. augusztus 13.
A magyar jogrendszer tíz évvel ezelőtt született, vitatott érvényességű alapnormája – a Magyarország
Alaptörvénye elnevezésű dokumentum – a keletkezése óta a kritikák kereszttüzében áll (joggal). Az
Alaptörvény remélt meghaladására vonatkozó elképzelésekről folytatott közjogászi diskurzus azonban
különösen az utóbbi időkben hangosodott fel, és ez az üdvözlendő tény mindenekelőtt Vörös Imrének
köszönhető, aki az Alaptörvénytől való vágyott megszabadulásra és egy jövendő alkotmányozásra nézve
radikális javaslatot fogalmazott meg (vö. Lakner Zoltán interjúja Vörös Imrével, Jelen, 2021. március 1.).
Fellépésének előzménye, hogy elképzeléseinek magvát egy kezdeményezés kapcsán már 2012-ben
közzétette (Vörös Imre: Államcsínytevők?, HVG, 2012. március 10.), bár az idő tájt e gondolatok kevés
visszhangra találtak.
*
Akkoron, mint ismert, két magánszemély, Kajdi József és Pusztai Erzsébet (Bokros Lajos politikai
támogatásával, Vörös Imre iniciatívája nyomán) beadványt nyújtott be az Alkotmánybíróságnak annak
kimondása érdekében, hogy hazánkban az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdésének tiltása ellenére – azaz e
cikket megsértve – megvalósult a kizárólagos hatalomgyakorlás (melyet a korábbi alkotmány – azonos
szöveggel – ugyancsak tiltott). Az Alkotmánybíróság azonban nemhogy ennek kimondását, de bármilyen
érdemi határozat meghozatalát megtagadta, arra hivatkozva (a 3012/2012 [VI. 21.] számú végzésében),
hogy az indítvány nem jogosulttól érkezett. A testület ebbéli némasága az addig lezajlott közjogi
átalakítások nyomán már nem volt meglepő, a kezdeményezők mégis kijelenthették, hogy az Ab nem
végzi a dolgát (valóban), és immár papírjuk van arról, hogy nem végzi (tényleg). A probléma megoldására
kitalált megoldási javaslat azonban több oldalról kapott jelentős támadást.
A javasolt megoldás – melyet Vörös Imre az utóbbi hónapokban több cikkben és megszólalásban
ismertetett (az interjúk mellett lásd mindenekelőtt Vörös Imre A jogállami alkotmányosság helyreállítása –
a „Civil Bázis”csoport felkérésére 2021. március 13-án tartott előadás nyomán – civilbazis.hu) – abból indul
ki, hogy a dolgát nem végző Alkotmánybíróság helyett az Országgyűlésnek kell megállapítania a
kizárólagos hatalomgyakorlás tilalmába ütköző helyzet létrejöttét, és ennek megfelelően határoznia a
továbbiakról. E további lépésekre vonatkozó javaslatát a szerző ugyancsak részletesen kidolgozta (Vörös
Imre: A jogállami alkotmányosság helyreállítása – Vitaanyag és Tervezet –
civilbazis.hu/allasfogalas).
Fenti fellépéssorozatával Vörös Imre – aki hosszú ideig egyes-egyedül képviselt következetesen és
határozottan egy olyan álláspontot, amelyet (ismerethiányból vagy bátorság híján) más nem mert vagy
nem tudott képviselni – kivételes szolgálatot tett a jogállam ügyének, hónapokra meghatározta a diskurzus
irányát és vázolta a továbblépés lehetőségeit. Megszólalásaival a kizárólagos hatalomgyakorlás tilalmára
vonatkozó holt szabályt mintegy felélesztette, intellektuális életet lehelt egy elfeledett, valójában
komolyan sem vett alkotmányos passzusba. Tevékenysége nyomán – idézett megnyilvánulásaiban
felhozott indokaira hivatkozva – a jogállam iránt elkötelezett, de tárgyilagos szemlélő – mint ennek
számtalan jelét láthattuk – kétség nélkül megállapíthatta, hogy hazánkban a kizárólagos hatalomgyakorlás
megvalósult, márpedig ennek a korábbi és a jelenlegi legfőbb norma alapján nem lett volna szabad
megvalósulnia, és ezzel egy alkotmányellenes helyzet, egy az Alaptörvényben tiltott állapot jött létre, egy
– bizony – kifejezetten nehezen kezelhető jogellenes szituáció állott elő.
A diagnózis terén elvitathatatlan érdemeket szerzett szerző ugyanakkor a terápiát illetően azt javasolta,
hogy a kizárólagos hatalomgyakorlás megvalósulását az Országgyűlés állapítsa meg. Maga is hangsúlyozta
(Vörös Imre: Nincs más lehetőség, mint hogy az Országgyűlés átvegye az Alkotmánybíróság szerepét,
Klubrádió, 2021. április 20.), hogy e megállapításra a jelenlegi országgyűlés is jogosult lenne, vagyis az ez
irányú határozatot bármelyik országgyűlés bármikor meghozhatná (a jelenlegi akár holnap is), noha egy
ilyen határozat meghozatalára nyilván akkor van nagyobb esély, ha a parlamenti politikai arányok
megváltoznak. Tekintve, hogy efféle politikai fordulatra a következő választások nyomán esetleg nyílhat
cselekvési tér, az akkor összeülő új országgyűlésnek e határozat meghozatalára mindenesetre nagyobb
lehetősége kínálkozhatik, mint a jelenleginek. Mivel pedig a fent vázolt alkotmányellenes helyzet
megállapítása határozatban történhet, annak meghozatalára „feles többség” is jogosult.
A javaslatnak ez utóbbi jellegzetessége számos megszólaló ellenérzését váltotta ki. Számtalan szavuk és
ellenkezésük ugyanakkor lényegében abban foglalható össze, hogy az Országgyűlés feles többséggel nem
határozhat alkotmányos kérdésekről, sem most, sem a jövőben, vagyis kétharmad nélkül sem a jelenlegi
alaptörvényről, sem egy jövőbeni alkotmányról semmilyen döntés nem hozható. Ezt az álláspontot –
egyszerűsége ellenére – meglehetősen sokan hangoztatták, és az első látásra is elég nyilvánvaló érveket
interjúk formájában is többször megerősítették (Kónya Imre, Hack Péter, Fodor Gábor véleményére például
lásd: Kárpáti András: Kétharmad nélkül lehetetlenség alkotmányozni, Magyar Nemzet, 2021. június 23.).
*
Az eredeti javaslattal szemben azonban nem csupán „arányossági” érvek hozhatók fel, hanem elvi
érvelésre is lehetőség van. A javaslat ugyanis azon az alapon áll, hogy az Alkotmánybíróságot az
Országgyűlés – mint a népszuverenitás „letéteményese” – bízta meg azzal a feladattal és kompetenciával,
hogy az alkotmány (alaptörvény) ügyében határozzon. Eszerint, mivel az Alkotmánybíróságot az
Országgyűlés hozta létre, de az Alkotmánybíróság – mint ennek tanújelét adta, vagyis papír van róla – nem
végzi a feladatát, amelyre az Országgyűléstől felhatalmazást kapott, az Országgyűlésnek joga van ezt a
felhatalmazást visszavonni, és a maga részéről e visszavont hatáskörben eljárva maga határozhat arról,
amiről az Alkotmánybíróság elmulasztott határozni. Az Alkotmánybíróságnak adott felhatalmazás tehát –
állítja ez az érvelés – olyasformán vonható vissza, mint a társasházi közös képviselőnek adott
meghatalmazás, mégpedig azon szerv által, aki e felhatalmazást adta, vagyis az Országgyűlés szabadon
dönthet – akár kétharmad nélkül is – arról, hogy maga veszi kézbe a megoldás kulcsát. Érdekes
ugyanakkor, hogy e nézet szerint e felhatalmazás visszavonásával az Alkotmánybíróság nem szűnnék
meg, hanem – talán méltányosságból – megmaradna, de a kompetenciáját (egyetlen ügy kapcsán)
elvennék tőle (afféle méltatlansági vagy alkalmatlansági alapon).
Ezzel az érveléssel azonban szembeállítható egy másik jogfelfogás, és a magunk részéről e felfogást
képviseljük. Eszerint az Alkotmánybíróságot nem az Országgyűlés hozta létre, hanem az alkotmány
(alaptörvény), és kompetenciával sem az Országgyűlés hatalmazta fel, mint ahogyan konkrét feladatot
sem az Országgyűléstől kapott, hanem (elsődlegesen) attól a legfőbb normától, amelynek betartatására és
védelmére létrejött. Az Országgyűlés tehát nem veheti vissza a felhatalmazást, és nem gyakorolhatja az
Alkotmánybíróság hatáskörét, akár csak ideiglenesen vagy egyszeri alkalommal sem, mert az
alkotmánybírósági hatáskörök gyakorlását az alkotmány (alaptörvény) az Alkotmánybíróságra bízta, nem
az Országgyűlésre, és mert e hatáskörök gyakorlását nem az Országgyűlés bízta e testületre, hanem az
alapnorma. (Itt most nem térünk ki arra, hogy a fenti felhatalmazás természetesen korábbi, mint maga az
Alaptörvény.)
Az más kérdés, hogy az Alaptörvényt (mint ahogyan egykor a korábbi Alkotmányt is) maga az
Országgyűlés alkotta meg, de ezt itt nem vonjuk vizsgálat alá. Az Országgyűlés alkotmányozó hatalma
ugyanis valóban a legfőbb probléma, minden baj eredője és okozója, nagyon súlyos kérdés. Ártalmas, hogy
Magyarországon a törvényhozó hatalom (lényegében) megegyezik az alkotmányozó hatalommal. Ennek
okáról és e tény bírálatáról korábban szóltunk többször is e hasábokon (vö. Szentpéteri Nagy Richard: A
köztársaság alkotmánya, ÉS, 2005. március 4., továbbá Szentpéteri Nagy Richard: Az alkotmányos
köztársaság, ÉS, 2005. augusztus 19.), s mivel röviden nem kifejthető kérdésről van szó, itt nem foglaljuk
vele a teret.
Az ugyanakkor kijelenthető, hogy az Országgyűlés (bár e jogkörét abszurdnak és kárhozatosnak tartjuk)
alkotmányozó minőségében ruházta fel hatáskörökkel az Alkotmánybíróságot, ezért e hatáskörök
bármelyikét is csak alkotmányozó mivoltában veheti vissza (mint ahogy ekként tett, midőn – valósággal
világbotrányt okozva és kárhozatosan – jelentős Ab-jogköröket kurtított 2011-ben). Országgyűlési
határozattal az Országgyűlés nem veheti vissza az Alkotmánybíróságtól az Ab-re ruházott alkotmányos
feladatgyakorlást – ideiglenesen sem, egyszeri alkalommal sem, szűk tárgykörben sem.
Az a közjogi elképzelés tehát, hogy „az Országgyűlésnek a választáson kapott felhatalmazás alapján szűk
tárgyi körben: az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdése alkalmazásának körében kezébe kell vennie egyes
jogszabályok alkotmányellenességének megállapítását és semmisségük kimondását”
(civilbazis.hu/allasfoglalas), bármily kívánatos lenne is, nem támogatható, hiszen a határozathozó
Országgyűlés törvényhozó mivoltában nem járhat el alkotmányozóként, amennyiben hatásköröket csak
alkotmányozóként „adhat magának” – az alapnorma által. Ez mindaddig (sajnos) így lesz, amíg az
Országgyűlés kétharmada marad az alkotmányozó hatalom, márpedig ez (ugyancsak sajnos) mindaddig
így lesz, míg e kárhozatos tényt az Országgyűlés (reméljük, mihamarabb) kétharmaddal meg nem
változtatja.
*
Az ugyanakkor nagyon is jogszerű javaslat, hogy az újonnan megválasztandó országgyűlés hozzon
határozatot egy új politikai korszak megkezdéséről (ennek semmi akadálya), bár e határozat tartalmára
nézve nagy viták vannak, miként erre másutt még visszatérünk. Az természetesen ugyancsak
elképzelhető, hogy a változtatni akaró politikai erők az új országgyűlésben kétharmadot szereznek, és
akkor a fenti út minden további nélkül megnyílhatik előttük, de világos, hogy ez esetben nem a fenti utat
kell választaniuk, hiszen az egy „feles többséges” kényszerhelyzetre lett kitalálva, kétharmad esetén
azonban számtalan más eszköz is igénybe vehető. Az alkotmányozó hatalom előtt semmi korlát nincs,
valóságosan is azt csinál, amit csak akar (tragédia, hogy egy kétharmados parlament alkotmányozó
hatalom lehet Magyarországon, de ez a helyzet). Az alkotmányozó hatalom akár (bár nem javasolnánk) új
alkotmánybíróságot is létrehozhatna, ha azt tartaná indokoltnak, mint ahogy számos más abszurditást is
megtehetne, és nem szorulna a fent ismertetett (vagy az alább ismertetendő) kényszermegoldások
egyikének alkalmazására sem.
Érvelésünk lényege azonban nem az, hogy a jó megoldásokhoz kétharmad kellene (ahogy egyébként a
rossz megoldásokhoz is), mert ez nyilvánvaló. Azt állítjuk, hogy a fent ismertetett javaslat
megvalósításához egy kétharmados többség sem szolgáltathatna közjogi alapot. Felfogásunk szerint
ugyanis országgyűlési határozattal nem lehet alkotmányozni (aminthogy kétharmad esetén nem is
kellene), mert olyan alkotmányos helyzet nincs, amelyben csak a törvényhozásra kötelező országgyűlési
határozatban alaptörvény-módosításra kerülhet sor. Egy alkotmánymódosítás tartalmáról minden
alkotmányozó hatalom szabadon dönthet (így a mindenkori magyar is), de formájáról nem: határozat nem
módosíthat törvényt, se feleset, se kétharmadosat, se nagy-kétharmados alaptörvényt (amely nem
minősül jogszabálynak), se semmilyet, így akár lesz kétharmad, akár nem, a fenti út nem járható.
Ennek ellenére az Országgyűlés (ha a változást szorgalmazó erők nem szereznek kétharmadot, csak feles
többséget) természetesen hozhat olyan határozatot (akár az alakuló ülésén, akár bármikor máskor),
amelyben kimondja a kizárólagos hatalomgyakorlás megvalósultát, azaz megvalósultának tényét. Ez annál
is inkább indokolt lenne, mivel hazánkban az elmúlt évtizedben – mint tudjuk – nem csupán a kizárólagos
hatalom gyakorlására irányuló törekvés valósult meg (amelyet a hatályos Alaptörvény már önmagában
alkotmányellenessé nyilvánít, ahogyan azt a megelőző alkotmány is tette), hanem a kizárólagos hatalom
teljes kiépülte „sikeresen” meg is történt. Semmi korlátja nincs annak, hogy az új országgyűlés ezt
megállapítsa, és ennek fényében határozzon politikai kérdésekről. Sőt, kifejezetten kívánatos lenne, hogy
az új országgyűlés ezt nyilvánvalóvá tegye és ország-világ előtt számot adjon a szándékairól. Minthogy ezt
(kétharmad híján) határozatban tenné meg, ezzel nyilvánvalóan csak magát kötelezhetné cselekvésre. Ez
a lépés politikailag nagy jelentőségű lenne, számos dolog következnék belőle, és sokan üdvözölnék, de
ezzel egyidejűleg nem módosíthatná ugyanezen határozatban az Alaptörvényt. Akként sem, hogy kigazolja
belőle a jogállamisággal összeegyeztethetetlen passzusokat, és akként sem, hogy e cselekedete
kondíciójaként megállapítaná az Alkotmánybíróság „hallgatásának”, vagyis feladatmegtagadásának, azaz
alkalmatlanságának tényét.
Fenti megállapításaink ugyanis annak ismeretében – és elismerésében – íródtak, hogy Vörös Imre az
említett határozatnak nemcsak a meghozatalára tett javaslatot, hanem a tartalmára is, részletesen
kidolgozva egy olyan alapnorma-módosítást, amely az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdésében tiltott, vagyis
a kizárólagos hatalomgyakorlást megvalósító rendelkezések kiszelektálását célozza. Ezt a nem kis munkát
– a jogállamisággal összeegyeztethetetlen tételeknek az Alaptörvényből való kihúzását – 2013-ban már a
Szalay-kör is magára vállalta. A két tervezet között ugyanakkor – bár tartalmilag nagyon hasonlítanak
egymáshoz – a lényeges különbség az, hogy a nyolc évvel ezelőtti normaszöveg-tervezet egy
kétharmaddal meghozandó alaptörvén-módosító törvényben gondolkodott (a 2014-ben és 2018-ban
lezajlott választások eredményének ismeretében nem meglepő, hogy a tervezetből nem lett semmi), e
legújabb tervezet pedig egy feles többségű határozat keretében sietne a jogállamot visszaépíteni
szándékozó politikai erők segítségére. (Mind a Szalay-kör, mind pedig Vörös Imre emellett a legfontosabb
módosítandó törvények listáját is – külön tervezetben – dicséretesen összeállította.)
A kitűnő szerző által közzétett tervezet ugyanakkor a korábbihoz képest egy további jelentős újítást is
tartalmaz: a kétharmados törvények megszüntetését is előirányozza. Ez olyan határozott, jelentős,
előremutató lépés, hogy komoly figyelmet érdemel. A kétharmados (sarkalatos) törvények ugyanis valódi
tehertételei a magyar jogrendnek. Az egykoron, egy rövid (1989-es) történelmi pillanatban, egy adott
(vélt) politikai helyzet megoldására, bizonyos félelmek eloszlatására bevezetett intézmény akkor sem
szolgálta a jogrendszer érdekét, azóta pedig minden kétséget kizáróan indokolatlanná, feleslegessé,
ostobán és következetlenül alkalmazott, szánalmas eszközzé vált. A kétharmados törvényekben
szabályozandó tárgyak hatalmas (újból bővült) köre – és e törvények nagy száma –, számos törvény mármár komikus kétharmados záradéka és számtalan egyéb oktondi szabállyal terhelt hagyománya
tarthatatlan közjogi állapotot hozott létre, amelyet feltétlenül fel kell számolni, hiszen egy normatív,
koherens és jogállami alkotmány mellett e jogforrási szintnek nem lehet indokolt helye.
E súlyos történelmi feladatot azonban a javaslat akként oldaná meg, hogy az a javasolt határozattal
kihúzná a hatályos Alaptörvényből a sarkalatos törvényekre való – nagy számban található – utalásokat, és
ezzel végleg búcsút mondana az intézménynek, amely annyi problémát okozott. Míg azonban (korábban is
hangoztatott álláspontunknak megfelelően) a kétharmados törvényektől való megszabadulást régóta
kívánatosnak, helyes törekvésnek és a javasolt lépést is bátor kezdeményezésnek tarthatjuk, a lépés
formájával és metódusával nem tudunk azonosulni. A választott forma ugyanis – a fentebb bírált
országgyűlési határozat – nem teszi lehetővé, hogy tartalmilag ilyen döntés szülessen. A sarkalatos
törvényektől való, egyszer és mindenkorra szóló búcsúhoz valóban egy döntésre, egyetlen radikális
lépésre van szükség, ám egy ilyen döntés nem lehet érvényes a fenti formában. Úgy is mondhatnánk,
hogy a kétharmados törvényeket valóban egyszer kell megszüntetni, de akkor nagyon. Kétharmad kell
hozzá – a kétharmadosságtól való elbúcsúzáshoz ugyanis egyszer még (utoljára) szükség van a
kétharmadra, méghozzá egy nagy-kétharmados (az összes képviselő kétharmadának szavazatával
történő) alaptörvény-módosításra –, másképpen (sajnálatosan) nem minősülhet érvényesnek a döntés.
*
Ennek nyilvánvalósága mellett azonban fel kell tenni azt a legitim kérdést, hogy mi indokolja a sarkalatos
törvény jogintézményének – a javaslat szerinti formában – országgyűlési határozati megszüntetését a
parlament alakuló ülésén (vagy bármikor máskor). A válasz mindenesetre akár zavarba is ejthet, mert a
tervezet szerint – mint utaltunk rá – az Országgyűlésnek „csak szűk tárgyi körben”, kizárólag a kizárólagos
hatalomgyakorlás tilalmába eső rendelkezések megszüntetése céljából kellene átvennie – ideiglenesen,
egyszeri alkalomra – az Alkotmánybíróság szerepét. Kijelenthető ugyanakkor, hogy a sarkalatos törvényi
lépcsőfok – mint jogforrási szint – megszüntetése (alkotmányozói feladat lévén) eredetileg sem
alkotmánybírósági hatáskör, ennek gyakorlását az Alkotmánybíróságtól visszavenni ezért akkor sem
lehetne, ha az Országgyűlésnek – fenti érvelésünkkel szemben – lenne joga az Alkotmánybíróságtól bármit
is visszavenni.
Tartalmi vonatkozásban ugyanakkor az mondható el, hogy bár a kétharmados törvények egész sora (sőt,
ma már szinte teljessége) ténylegesen borzasztó, alkotmányos jogrendszerekben akceptálhatatlan közjogi
helyzetet hozott létre, e törvények elszörnyítő tartalma mégsem fogható e jogforrási szintre mint
jogszabályi formára. E törvények bűnös tartalmáért nem e törvények kétharmados mivolta a hibás. Ennek
következtében kimondhatjuk, hogy jóllehet hazánkban a kizárólagos hatalomgyakorlást a hatalom
mindenekelőtt kétharmados törvényekkel valósította meg, a kétharmados törvények teljességének – mint
jogszabályi formának – nagyon is indokolt megszüntetését nem tudja indokolni a kizárólagos
hatalomgyakorlás tilalmába eső rendelkezések megszüntetésére irányuló dicséretes törekvés. Más
szavakkal azt állíthatjuk, hogy noha a sarkalatos törvény jogintézményének a magyar jogrendszerből való
kiiktatása rendszertisztasági – és sok más – okból kifejezetten kívánatos és hasznos – sőt elengedhetetlen
– volna, e munkát nem lehet azzal az indokkal elvégezni – még a formától függetlenül sem –, hogy a
kétharmados törvények egytől egyig megvalósították a kizárólagos hatalomgyakorlást. Ha az
Országgyűlés – magára szabott korláttal – csak szűk tárgyi körben orvosolhatja az alkotmányosság
betegségeit, ezt az orvosságot akkor sem használhatná, ha más orvosságot aggálytalanul alkalmazhatna.
A fentiek mellett joggal vethető fel tehát az a kérdés, hogy a ma már több mint három évtizede széles
körben alkalmazott jogintézmény, a kétharmados törvények jogforrási formája valóban olyannyira
okolható-e az utóbbi évtized visszaéléseiért, hogy ezen az alapon kell törölni a jogforrási hierarchiából.
Mivel a válasz mindenekelőtt azért lehet nemleges, mert Vörös Imre szerint az Országgyűlés által
kivételesen gyakorlandó jogforrás-megsemmisítés csak szűk tárgyi körben történhet, az intézmény
megsemmisítését a javasolt dicséretes törekvés nem indokolhatja, vagyis nem ez indokolhatja.
Ezen aggályok megfogalmazása után végül érdemesnek tartunk néhány szót szólni arról, hogy a tervezet
egy általa – indokolása szerint – semmisnek nyilvánított dokumentumban céloz módosításokat eszközölni
(a sarkalatos törvények eltörlését is ekként végezné). Ezt a különös helyzetet a javaslat azzal magyarázza,
hogy jóllehet az Alaptörvény – a szerzők megítélése szerint – érvénytelen, számos passzusának hatályát a
jogbiztonság érdekében mégis célszerű fenntartani. Ennek indoka a tervezet szerint az, hogy az
Országgyűlés – mint szó volt róla – az Alaptörvény vonatkozásában egyfajta visszavett jogkörben egyfajta
alkotmánybíróságként jár el, ezért – véli a tervezet – hozhat olyan döntéseket, amelyek az
Alkotmánybíróságra jellemzők. Márpedig – mondja e logika – amiképpen az Alkotmánybíróság is számos
esetben úgy jár el, hogy noha megsemmisít egy törvényi rendelkezést, a megsemmisítés hatályaként
mégsem a megsemmisítés időpontját határozza meg, az Országgyűlés is járhat el ilyen formában.
Ahogyan az Ab is dönthet a megsemmisítés hatályáról, és határozatának visszamenőleges és jövőbeli
hatályát is megállapíthatja (egy új jogszabály jogalkotó általi elfogadásáig), azonképpen az Országgyűlés
kimondhatja ugyan az Alaptörvény semmisségét, de hatályában fenntarthatja annak számos
rendelkezését egy új alkotmány megszületéséig (más rendelkezéseket pedig azonnal megszüntethet).
E javaslattal szemben ugyanakkor nem is annyira praktikus ok – vagyis mindenekelőtt az, hogy egy új
alkotmány jövőbeni elfogadása adott esetben akár évekre is kitolódhat, márpedig ez éppen a kívánt cél, a
jogbiztonság fenntartását gyengítheti –, mint inkább elvi ellenvetés hozható fel. Ha ugyanis az
Országgyűlés a fentiek alapján tartalmi okból nyilvánítaná semmisnek az Alaptörvényt – méghozzá az
Alaptörvény egészét –, aminthogy a javaslat ezt is állítja, akkor indokolt lenne a kérdés, mikortól válnának
semmissé azok a rendelkezései, amelyeket az Országgyűlés elvi okokból nem kíván megtartani (még a
jogbiztonság esetleges kárára sem). Minthogy azonban a javaslat szerint az Országgyűlés – említett
határozatával – az Alaptörvény „közjogi érvénytelenségét” nyilvánítaná ki, e határozat azt deklarálná,
hogy az Alaptörvény elfogadásának körülményei miatt az Alaptörvény az elfogadásának pillanatában
valójában nem jött létre. A határozat ugyanis semmisnek mondaná ki a dokumentumot, vagyis olyan
normának, amely létre sem jött. E határozatával az Országgyűlés a tervezet szerint azt deklarálná, hogy az
Alaptörvény nem létezik, vagyis a megszületése pillanatától semmis, azaz nem született meg érvényesen,
mert nem érvényesen jött létre. Ebben az esetben azonban az Országgyűlés aligha dönthetne úgy, hogy
az általa nem létezőnek, születése pillanatától semmisnek tekintett, valójában létre sem jött szövegből
kivegyen olyan rendelkezéseket, amelyekkel szemben (joggal) kifogása van, hiszen a kigyomlálandó és a
nem kiveendő, azaz meghagyandó szövegrészeket egyaránt egy nem megszületett szöveg részének
deklarálta. E körülmény miatt nem világos, hogyan támaszthatná fel az Országgyűlés az általa semmisnek
deklarált szöveget azért, hogy abban módosításokat hajtson végre. Úgy véljük, a közjogi érvénytelenség
deklarálásának intézménye erre nem ad lehetőséget, aminthogy a formális logika sem teremti meg az
esélyt a javaslat tudomásulvételére.
Azt ugyanakkor ezen a ponton szükségesnek tartjuk elmondani, hogy felfogásunk szerint az Alaptörvény
semmissé nyilvánításának valóságosan is meglennének a közjogi indokai (a politikai indokai azonban
nem), hiszen álláspontunk szerint a szöveg mintegy fél tucat okból érvénytelenné nyilvánítható a
keletkezésére visszamenő hatállyal, de ennek kifejtése nem e hasábokra tartozik, minthogy ezen
érvénytelenné nyilvánítás egyik okból sem szolgálná sem a közjogi, sem a politikai kibontakozás kívánatos
útját.
*
Arra az indokolt kérdésre azonban, hogy a fentiekkel szemben valójában mi szolgálná jól az átalakulás
ügyét – és az út jelentős mérföldköveként végtére is miként szabaduljunk meg az Alaptörvénytől –, a
magunk részéről a választ egyelőre ugyancsak más megszólalásokra halasztjuk, mert a kérdés
összetettsége további fejtegetéseket kíván. Szintén más hasábokra utaljuk annak áttekintését, hogy a fent
bírált bátor javaslatra milyen – közjogilag jól értelmezhető, jelentős – reakciók érkeztek. Itt csupán a vitát
megalapozó javaslat áttekintését tartottuk feladatunknak, hiszen az úttörő javaslattal együtt
megjelentetett tervezet – az Alaptörvény módosítására vonatkozóan – ténylegesen „tervezetnek” nevezte
magát, a javaslat egésze pedig a „vitaanyag” alcímet kapta, így teremtve kedves lehetőséget a
diskurzusra. Aligha kell mondanunk, hogy a nézetek ütköztetéséhez való jelen hozzájárulásunkat
ugyancsak vitára hívó hozzászólásnak tartjuk. Célunk és érdekünk ugyanakkor nemcsak az alkotmányozás
útjairól szóló diskurzus kívánatos előmozdítása, hanem végeredményben az is, hogy fenti megállapításaink
tarthatatlansága bebizonyosodjék. Jobb lenne ugyanis, ha nem lenne igazunk.