Vörös Imre alkotmányjogász a Civil Bázis felkérésére előadásában arról beszélt, miként biztosítható az ellenzék győzelme esetén a kormányzás.
(Vitaanyag – a „Civil Bázis”csoport felkérésére 2021. március 13-án tartott előadás alapján)
I.
1. 2010-ben az akkori választási törvény alapján lebonyolított választás legitim kétharmados többséghez juttatta a Fideszt. Az Alkotmánybíróság gazdasági ügyekre vonatkozó hatáskörét azonban – egy, a kormánynak nem tetsző határozata miatt – már fél év múlva eltörölték, és ez jelezte, hogy a kormány nem habozik parlamenti többségével nemcsak élni, de visszaélni is. A jogalkotási joggal való visszaélés azonban az akkori Alkotmány és a későbbi Alaptörvény, valamint az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a jogállamiság sérelmét jelentette. A demokratikus jogállam leépítése folytatódott a Legfelsőbb Bíróság elnökének a törvényhozás látszatába burkolt, jogalkotással való menesztésével – a bíróság Kúriává történő átnevezése címén – (amit a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága jogsértőnek ítélt), a bírák egy részének kényszernyugdíjazásával, az új Országos Bírósági Hivatalnak a bíróságok fölé rendelésével, amelynek elnöke a bírák fölött „pallosjogot” kapott, vagy az ügyészség jogállásának újraszabályozásával, melynek részeként a legfőbb ügyész a megbízatásának lejárta után is mindaddig helyén marad, amíg utódját meg nem választották. A Költségvetési Tanácsra vonatkozó új szabályozás lehetővé tette, hogy annak két tagja megvétózza a költségvetést, amelynek híján viszont a köztársasági elnök feloszlathatja az Országgyűlést. 2011-ben új választási törvények is születtek, melyek eltörölték a kétfordulós választást. Bevezették a szavazóknak a szavazatok számában kinyilvánított akaratát eltorzító, szélsőségesen aránytalan választási rendszert, aminek révén 2014-ben nemzetközi megfigyelők által nem demokratikusnak nevezett rendszerben megtartott választásokon a Fidesz a szavazatok 44%-ával a képviselői helyek kétharmadát szerezte meg. Ez az év hozta el az Alkotmány helyébe megalkotott Alaptörvényt is, amely – többek között ‒ ezeket a szabályokat is alkotmányi szintre emelte. Az Országgyűlés alkotmányozási javaslatok tételére vonatkozó határozatát követő négy (!) nappal a kormány már be is adta saját tervezetét. A jogalkotásra vonatkozó törvényes előírások figyelmen kívül hagyásával, bármiféle egyeztetés, a társadalomban: a polgárok és szervezetek körében lezajlott vita nélkül elfogadott Alaptörvény legitimitása így azóta is megkérdőjelezhető. Rendszeressé vált, hogy fontos törvények tervezetét egyéni képviselői indítvány alapján vette tárgyalásba és fogadta el az Országgyűlés, ami ugyancsak a jogalkotási törvény által előírt egyeztetési eljárások, garanciák megkerülését avatta „törvényessé”.
A törvényesség leplébe burkolt politikai akaratnak a társadalomra való kíméletlen ráerőszakolása nem leplezhette el azt a tényt, hogy a törvények számos rendelkezése sértette nemcsak a korábbi Alkotmányt, hanem a Fidesz saját testére szabott Alaptörvényét is. Az Alkotmánybíróság a 2010-es évek elején ezért több ízben határozottan kiállt az alkotmánysértések megszüntetéséért, az alkotmányosság maradékának védelmében. A válasz nem késett: sorra következtek az Alaptörvény módosításai, amelyek azokat az alaptörvény-ellenes (továbbiakban: alkotmányellenes) rendelkezéseket emelték be az Alaptörvénybe, amelyeket a testület korábban megsemmisített. Amit viszont az országgyűlési többség beemelt az Alaptörvénybe, nem is lehet alkotmányellenes. Előállt tehát az „alkotmányon belüli alkotmányellenesség” állapota: az Alaptörvény egymásnak ellentmondó rendelkezések gyűjteményévé vált, például úgy, hogy egyidejűleg tartalmazta az emberi méltóság sérthetetlenségét és a hajléktalanság ezt nyilvánvalóan sértő kriminalizálását. A módosítások világossá tették a kormány és a képviselők többségének elszántságát arra, hogy a jogalkotói, alkotmánymódosításra vonatkozó joggal gátlástalanul visszaéljenek, hiszen az Alkotmánybíróságot mint ellensúlyt ezen az úton, valamint pártkatonáknak a testületbe választásával „sikerült” eljelentékteleníteni.
2019 elejéig számtalan hazai és rangos nemzetközi vélemény (többek között az Európa Tanács Velencei Bizottsága, az EU Bizottsága, az EU Parlamentjének több határozata) fogalmazta meg, hogy Magyarországon az autoriter rendszer, önkényuralom kiépítése lezárásához közeledik, a jogállamiság súlyos hiányosságokat mutat. Ebben az állapotban érte el Magyarországot a pandémia.
2. A kormány azonnal felismerte az ebben rejlő lehetőséget: a kiépült önkényuralom a veszély/helyzet/veszélyhelyzet ürügyén – a járványügyi intézkedések „árnyékában” – tartósan átalakítható határidő nélküli különleges jogrenddé, amelyben korlátlan a végrehajtó hatalomnak a hatályos törvényeket is felülíró, rendeletekkel való kormányzási hatásköre. A 2020 márciusában kihirdetett veszélyhelyzethez a kormány határidő nélküli felhatalmazási törvényt kért és kapott az Országgyűléstől, amelyet az Országgyűlés csak azt követően vonhatott vissza, hogy a kormány előzőleg megszüntette a veszélyhelyzetet. Magyarország csapdába: a határozatlan időre szóló rendeleti kormányzásra való felhatalmazás csapdájába került. Az Országgyűlés lemondott a törvényalkotás jogáról, holott ez jogállamban még különleges jogrendben is csak időbeli korláttal illetheti meg a kormányt.
A kritikák hatására 2020 júniusában a kormány a veszélyhelyzetet ugyan megszüntette, ám ugyanazon a napon hatályba lépett egy előző napon elfogadott (ún. átmeneti szabályokat tartalmazó) törvény, amely bevezette az egészségügyi válsághelyzet új jogintézményét, és ezt a kormány a veszélyhelyzet helyébe hat hónapra ugyanazon a napon ki is hirdette. Az alantas politikai cél nyilvánvalóvá vált: minthogy a törvény alapján az egészségügyi válsághelyzet intézményével ugyanolyan rendeleti kormányzási lehetőséget kreált magának a kormány és a neki szolgaian asszisztáló országgyűlési többség, mint veszélyhelyzetben, a kormányzati hatalom korlátlansága szempontjából semmi sem változott ‒ bár a kormányzati kommunikáció a különleges jogrend megszüntetését sulykolta, a rendeleti kormányzás „átmentését” pedig elhallgatta. Az elrendelt egészségügyi válsághelyzetre hivatkozva így 2020 őszén sorra jelentek meg a kormányrendeletek, amelyek normális jogrendben nem, csak különlegesben igazolhatók, mint pl. a maszkviselési kötelezettség vagy az éjszakai kijárási korlátozás elrendelése.
Csakhogy az egészségügyi válsághelyzet törvénnyel bevezetett intézménye – eltérően a veszélyhelyzettől – nem szerepel az Alaptörvényben, azaz nincs alkotmányos alapja: alkotmányellenes. De ez a törvény – eltérően a veszélyhelyzetnek az Alaptörvényben rögzített szabályozásától – nem tartalmaz a felhatalmazási törvény kérésére vonatkozó kötelezettséget sem, így a kormány a saját maga által elrendelt egészségügyi válsághelyzetet az Országgyűlés beleszólása nélkül újra meg újra meghosszabbíthatja, amint ezt 2020 decemberében a hat hónap lejártával újabb hat hónapra meg is tette. Az egészségügyi válsághelyzet így most már 2021. június közepéig ki van hirdetve. A kormány mégis jobbnak látta, ha a rendeleti kormányzást még egy „jogalappal”: a veszélyhelyzet 2020. novemberi újbóli kihirdetésével megduplázza. A 90 napra kihirdetett második veszélyhelyzet 2021. február közepéig volt hatályban, azonban február közepén a kormány azt meghosszabbította, és újból felhatalmazási törvényt is kért, amit az Országgyűlés sietve meg is szavazott.
3. Magyarország tehát abban a közjogilag nehezen értelmezhető helyzetben van, amikor egyszerre van érvényben a harmadik veszélyhelyzet felhatalmazási törvénnyel 2021. május végéig és az egészségügyi válsághelyzet 2021. június közepéig ilyen törvény nélkül, mivel ez nem is szükséges. Mindkettő korlátlan hatalmat ad a kormánynak, amellyel – amint a járvánnyal akár össze sem függő rendeletek tömege tanúsítja – él, sőt visszaél: tetszése szerint váltogathatja rendeletei jogalapjaként hol az egyikre, hol a másikra való hivatkozást, ami súlyos jogbizonytalanságot okozva állandósítja az alkotmányellenes közjogi helyzetet. Ennek ijesztő példája a Színház- és Filmművészeti Egyetem 2020. őszi félévének kormányrendelettel való érvénytelenítésére az alapítónak utólag adott rendeleti felhatalmazás, amely a járvánnyal semmilyen összefüggésben nincs, az Alaptörvény mellett a felsőoktatási törvényt is sérti, így kibocsátása jogalap híján alkotmányellenes. A Fidesz uralta kormány tehát a saját maga által alkotott Alaptörvényt sem tartja be.
4. Súlyosbítja a jogállamnak a sorozatos alkotmányellenességen keresztül is megvalósuló sérelmét az, hogy a honvédségnek a lakosság elleni bevetését a honvédelmi törvény módosításával lehetővé tették. Eszerint a honvédség fegyverhasználati joggal vesz részt a veszélyhelyzet és az egészségügyi válsághelyzet idején a rend fenntartásában, holott ez az Alaptörvény szerint kizárólag a rendőrség feladata. A kormány nyomban rendelettel tette lehetővé – a honvédelmi törvény egyébként alkotmányellenes módosítását is figyelmen kívül hagyva – a járőrözést, amire hivatkozva megjelentek az utcákon a géppisztolyos katonák igazoltatási „joggal” felruházva. Az ilyen rendeleteknek a járvány elleni küzdelemhez természetesen semmi közük nincs: a kormány láthatóan arra használja fel a járványt, hogy az erre álságosan hivatkozó rendeletekkel valójában „gombnyomásra” aktiválható katonai diktatúrát vezessen be. A járőrök mellett ennek egyértelmű jele az, hogy a kórházakba ugyancsak alkotmányellenesen kiküldött katonai parancsnokok parancsban akadályozzák meg, hogy a hozzátartozók gyümölcsöt vigyenek beteg rokonuknak.
A katonasággal nyomatékosított diktatúra tartósításának egyértelmű szándéka tükröződik azokban a kormányzati nyilatkozatokban, amelyek szerint a tartalmilag különleges jogrendet: az egészségügyi válsághelyzetet – amelyet időnként „járványügyi készültség”-nek neveznek – 2021. végéig fenn kell tartani. A célt nem is leplezik: a választási kampány a járványra hivatkozó különleges jogrendben korlátozott, így jelképes intenzitású lesz.
II.
5. Ha mindezen akadályok ellenére a választások ellenzéki győzelmet hoznak, az új Országgyűlésnek a fentiekben vázolt helyzetben – még jó, ha nem különleges jogrendben – kell megkezdenie tevékenységét. Elsőként az alkotmányellenes közjogi állapotot kell felszámolnia ahhoz, hogy az ország a demokráciához való visszatérés első lépéseit megtehesse. Az alkotmányellenes helyzet megszüntetésében az Alkotmánybíróságra nem lehet számítani, pedig az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdése megfogalmazza a közhatalom kizárólagos birtoklására való törekvés tilalmát (így alkotmányellenességét), amellyel szemben „törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni”. Ha azonban a törekvés már „sikerre” vezetett, azaz a kormány és a kormánypárt a közhatalmat kizárólagosan birtokolja, a „törvényes” feltételnek már nincs értelme, hiszen a diktatúrát kreáló és bebiztosító alkotmányellenes törvények betartásával nem lehetne ellene fellépni. Ezért menti fel maga az Alaptörvény (csakúgy, mint a korábbi Alkotmány) e törvények diktatúrát szolgáló szabályainak betartása alól Magyarország polgárait akkor, ha már nem csupán törekvésről van szó. A diktatúrát bebetonozó Alaptörvény és más törvények, rendeletek ilyen szabályai a C) cikk (2) bekezdését sértő voltuknál fogva alkotmányellenesek.
2013-ban két magánszemély benyújtott egy indítványt az Alkotmánybírósághoz, melyben felsorolta azon törvényi rendelkezéseket, amelyek szerintük összességükben, rendszerszinten a közhatalom kizárólagos birtoklására való törekvés alkotmányos tilalmát sértik. A testület érdemi tárgyalásba sem vette az indítványt, hanem 3012/2012 (VI. 21.) számú végzésével visszautasította azzal az indokolással, hogy az indítványozók nem bizonyították érintettségüket, márpedig ez az indítványozás előzetes feltétele. A párhuzamos indokolást író dr. Kiss László alkotmánybíró álláspontjából is kiderült, hogy alaposabb kifejtést kívánna: miért nem érint magyar állampolgárokat a választási törvény, a médiatörvény, a bíróságokról és az ügyészségről szóló és még sok felsorolt törvény. Az azonban biztos: Magyarország polgárainak hivatalos okiratuk van arról, hogy az Alkotmánybíróság megtagadja az Alaptörvénynek a demokrácia alapintézményét: a kizárólagos közhatalom-birtoklás tilalmát, így a hatalmi ágak kormány és törvényhozás közötti elválasztását megfogalmazó szabálya által nyújtott alkotmányos jogvédelmet, azaz egyik legfontosabb alkotmányos feladata ellátását.
III.
6. Amikor 2022 tavaszán olyan Országgyűlés ül össze, amelyben a mostani ellenzéknek van akár egyszerű többsége, csak magára számíthat. Nemcsak úgy, mint a népszuverenitás letéteményese, hanem úgy is, mint az alkotmányosság őre. Az Országgyűlés kreálta az Alkotmánybíróságot, hatalmazta fel alkotmányellenesség megállapítására, és ha okirati bizonyítékkal alátámasztva úgy látja, hogy a testület megtagadja hatásköre gyakorlását, akkor felhatalmazóként ezt a hatáskört saját maga is elláthatja. Amikor a tét az alkotmányosság, a demokratikus jogállam helyreállítása, az Országgyűlés jogosult annak megállapítására, hogy a C) cikk (2) bekezdését sértő, az önkényuralmat alátámasztó és garantáló jogszabályi rendelkezések ‒ beleértve az Alaptörvényt is ‒ alkotmányellenesek. Az Országgyűlésnek tehát első ülésén ebben a korlátozott tárgykörben alkotmánybíráskodást kell majd végeznie.
7. A közpolitikai vitákban ismétlődően felmerül, hogy az Alaptörvény és több mint 30 törvény módosításához kétharmados többségre van szükség. A kétharmados törvényeknek a magyar jogrendben való megjelenéséhez egy, a rendszerváltáskori aktuálpolitikai helyzet vezetett: az 1989 nyarán folytatott kerekasztal-tárgyalások idején a polgári demokratikus ellenzék azzal a feltételezéssel élt, hogy az orosz megszállás és a kommunista diktatúra körülményei között megtartandó majdani választások eredményeként legfeljebb koalíciós kormány jöhet létre, ezért nagyszámú törvény elfogadását kötötték kétharmados szavazattöbbséghez. Ennek célja az ország kormányzóképességnek megakadályozása volt arra az ellenzék által valószínűsített esetre, ha az akkori MSzMP által várhatóan dominált új kormány a kerekasztal-tárgyalásokon kiharcolt demokratikus törvények megváltoztatására szánná el magát. A feltételezés nem igazolódott: a polgári ellenzék győzött, és a megalakult Antall-kormány a kormányozhatatlanságot „biztosító” közjogi rendszerben találta magát, amelyből a kétharmados törvények számának jelentős csökkentése (sajnos nem az eltörlése) jelentett kiutat.
A kétharmados törvények intézménye ettől függetlenül is kényszerkoalícióba tereli a parlamenti pártok jó részét, így elmosódik a kormányzásért viselt: a kormányzati felelősség is, mivel kormánypártok és ellenzék együttesen kénytelen megszavazni a minősített többséget kívánó törvényeket. A gyakran elhangzó, ám téves érv az, hogy alapvető kérdésekben erre szükség van – valóban szükség van minősített többségre alapvető kérdések törvénybe iktatásához, azonban erre való az alkotmány. Az alapvető fontosságú kérdések alkotmányba foglalását követően kétharmados szavazatarány megkövetelésére nemhogy nincs szükség, de ennek eltörlése teszi világossá a közjogi-kormányzási viszonyokat és felelősséget. Azt, hogy a kormányzással elégedettek-e a választópolgárok, a következő választás dönti el; ennek feltétele azonban az, hogy a kormány nem hivatkozhat arra, hogy törvények sorát az ellenzék is megszavazta, így a kormányzás négy évéért az is felelős.
Nem véletlen, hogy a Fidesz-kormány és az Országgyűlés 2010. óta ismét 30 fölé emelte a kétharmados szavazattöbbséget igénylő törvények számát. A 2022. évi választásokon esetleg győzelmet arató ellenzéknek ezért nem az a feladata, hogy továbbra is megpróbáljon a kétharmados törvények jogintézménye által „gúzsba kötve táncolni”, hanem az, hogy ezt az 1989-ben taktikailag hasznos, ám a rendszerváltás óta csak obstrukciós eszközként használható, kormányozhatatlanságot eredményező rendszeridegen intézményt a magyar közjogból kiiktassa.
8. A fentieket összefoglalva: az új Országgyűlésnek első ülésnapján – amelyet a köztársasági elnöknek kellene haladéktalanul, késlekedése esetén pedig a korelnöknek összehívnia – két döntést (határozatot) kell hoznia:
– meg kell állapítania az Alaptörvény és az önkényuralmat kirívóan biztosító törvényi rendelkezések alkotmányellenességét és semmisségét;
– el kell rendelnie a jogrendszer egészének haladéktalan felülvizsgálatát annak érdekében, hogy hatályos jogszabályok ne akadályozhassák az alkotmányos jogállam helyreállítását.
IV.
9. Az Országgyűlésnek az első munkanapját egy – a történelmi előzményekre utaló – ünnepélyes nyilatkozattal kellene megkezdenie, amely megindokolná a fentiekben felsorolt két határozat meghozatalának szükségességét. Az Országgyűlésnek hivatkoznia kellene az 1944 decemberében Debrecenben összeült Ideiglenes Nemzetgyűlés emlékezetes nyilatkozatára, amellyel kezébe vette a gazdátlanul maradt ország ügyeinek intézését. Ma Magyarország nem egy elvesztett világháború utáni helyzetben, hanem egy alkotmányellenes önkényuralomból diktatúrává alakított rendszerben létezik, amely akár a katonai, így a kormány által a polgárok és szervezetek elleni fegyveres erőszak alkalmazását is a „törvényesség” látszatával: alkotmányellenes törvények és rendeletek sorával leplezi. Az Országgyűlésnek ezért a választáson kapott felhatalmazás alapján szűk tárgyi körben: az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdése alkalmazásának körében kezébe kell vennie egyes jogszabályok alkotmányellenességének megállapítását és semmisségük kimondását.
10. Az első határozat
a) Az Országgyűlésnek ki kell jelentenie, hogy ‒ az Alkotmánybíróság hatásköre gyakorlásának megtagadása miatt ‒ a testületet alkotmánybíráskodásra létrehozó és felhatalmazó államhatalmi szervként e jogkört az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdése tárgykörében visszavonja.
Az Országgyűlés ezt követően saját maga megvizsgálja és kinyilvánítja az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdésének sérelme okán az Alaptörvény semmisségét, egyidejűleg új Alkotmány megalkotása mellett kötelezi el magát. Az Alaptörvény a közhatalomnak egyetlen politikai párt: a Fidesz által történő kizárólagos gyakorlását, azaz: alkotmányellenes bitorlását ugyanis nemcsak egyes rendelkezésein keresztül, hanem a maga egészében, az ezt lehetővé tevő közjogi rendszer rögzítésével garantálja. Az Országgyűlés akkor, amikor a semmisséget megállapítja, arra lesz figyelemmel, hogy a közhatalom kizárólagos birtoklására törekvés tilalma a közjogi rendszer kialakítására vonatkozó olyan alapvető jelentőségű, általános érvényű szabály, amelyet azonos szövegezésben mind a korábbi Alkotmány 2. §-a, mind az Alaptörvény kiindulási alapnak tekint, így folytonosságot képező alapja a magyar alkotmányos hagyománynak is. Ha ugyanis az Alaptörvény további szabályai ezzel az alapvető jelentőségű rendelkezéssel nincsenek összhangban, akkor megfogalmazásuknak nincs értelme, mivel lerontják az általános tilalom érvényre juttatását, intézményesítik az egypártrendszert. Ha tehát az Alaptörvény a maga egészében, az általa kreált közjogi rendszer szintjén e tilalmat sérti, helye van az Alaptörvény alkotmányellenessége megállapításának és semmissége deklarálásának. Nincs tehát ellentmondás abban, hogy az Országgyűlés az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdésével veti össze az Alaptörvényt, és ennek során az értelmezés segítségéül hívja a régi Alkotmány 2. §-át is, mivel a tilalom nem egyszerűen egy ország alkotmányának egyik rendelkezése a sok között, hanem olyan alapvető követelmény, amelynek a magyar Alaptörvény többi: a közjogi rendszert kreáló rendelkezésének meg kell felelnie. E követelmény kisugárzik az Alaptörvény minden rendelkezésére, sérelme pedig azt jelenti, hogy az Alaptörvény a maga egészében ellentmondásban van a magában az Alaptörvényben megfogalmazott kizárólagos közhatalom-birtoklásra vonatkozó tilalommal. Ezt az Alaptörvényen belüli alkotmányellenességet csak a teljes Alaptörvény semmisségének deklarálásával szüntetheti meg az Országgyűlés.
Mivel az Országgyűlés az Alaptörvény egésze alkotmányellenességének vizsgálata, megállapítása és semmisségének deklarálása során alkotmánybíráskodást végez, az ország működőképességének fenntartása és a jogbiztonság garantálása érdekében szükségszerűen élnie kell az Alkotmánybíróságról szóló törvénybe foglalt azon lehetőséggel (45. §), hogy egyes megsemmisített rendelkezések csak későbbi időpontban: az új alkotmány hatályba lépésével vesztik hatályukat. (Ezeket a rendelkezéseket a Melléklet tartalmazza.) Mivel pedig alkotmánybíráskodásról van szó, az Országgyűlés határozatának meghozatala ugyanúgy egyszerű többséggel történik, mint az Alkotmánybíróság, mint testület által az alkotmánybírósági törvény alapján hozott határozatok.
b) Az Országgyűlésnek az alkotmányellenesség megállapítása során továbbá figyelemmel kell lennie arra, hogy az Alaptörvény megalkotása során megsértették a jogalkotás rendjét szabályozó törvényeket: azoknak a törvényhozási eljárásra vonatkozó szigorú előírásait. Nem került sor az előírt egyeztetésekre, a törvényes eljárási lépésekre, holott az Alkotmánybíróság hangsúlyozta: „Az alkotmányos jelentőségű eljárási szabályok megsértése formailag érvénytelen (közjogi érvénytelenség) és illegitim döntést eredményez. Az Alkotmányra visszavezethető eljárási szabályok sérelmével meghozott döntésnek nincs sem alkotmányos legalitása, sem demokratikus legitimitása.” (ABH 2003, 647.). Az Országgyűlésnek ezért deklarálnia kell, hogy az Alaptörvény közjogi érvénytelenség okán is semmis.
Az Országgyűlésnek az Alaptörvény semmisségének megállapításához kapcsolódóan ki kell mondania az önkényuralmat kirívóan kreáló és biztosító – a határozatban pontosan felsorolt ‒ törvényi rendelkezések alkotmányellenességét, semmisségét és azonnali hatályvesztését. Ilyenek például a médiatörvény, a bíróságokról szóló törvény, az ügyészségről szóló törvény, vagy a választási törvények meghatározott rendelkezései.
c) Az Alaptörvény semmisségének Országgyűlés általi deklarálása azt jelenti, hogy megszűnik a kétharmados szavazattöbbséget igénylő törvények jogintézménye [(T) cikk (4) bekezdés]. Az Országgyűlés ezzel kiiktatja a magyar közjogból az azt eltorzító, és visszaélésre alkalmas, ugyanakkor a kormányzásért viselt kormányzati felelősséget elmosó, teljességgel szükségtelen jogintézményt. Ha ugyanis valamely kérdés alapvető jelentőségű, amelynek jogi szabályozásában széles körű konszenzusra van szükség, akkor azt az új alkotmányba kell majd beiktatni.
11. A második határozat
Az Országgyűlésnek el kell rendelnie az alkotmányos jogállam helyreállítását akadályozó jogszabályok kiiktatása érdekében a jogrendszer egészének haladéktalan felülvizsgálatát.
x x x
Melléklet: Az Alaptörvénynek az Országgyűlés első határozatával hatályát vesztő, és az új alkotmány megalkotásáig – az ország működőképességének megőrzése érdekében hatályban maradó rendelkezései.