„A talpmasszázs növeli szervezete ellenálló képességét. Csökkenti a stresszt és beindítja a méregtelenítést. Általános frissítő, feszültségoldó hatású, segíti testi, lelki egészségének megőrzését és visszaszerzését, öngyógyító erőit aktivizálva.” ‒ Ezt a meghatározást a Harmónia Centrum honlapjáról loptam. Ha ez úgy igaz, ahogy ott szerepel, akkor Magyarországon kötelezővé kellene tenni a lakosság rendszeres talpmasszázs-kezelését. Hátha mernénk végre talpra esni, mint a macskák, nem pedig az ősi virtus szerint, pofára. Magyarságtudatunk meghatározója a régi dicsőségünk homályba veszése óta rendszeresen bekövetkező pofára esés. És erre még büszkék is vagyunk. Miért is ne lennénk, hiszen nem tehetünk róla: sötét, külső erő, nevezetesen a balsors az oka, aki régen tép.
Pedig olyan szépen indult minden. Egy névtelen történetíró ‒ nevezzük Anonymusnak ‒ megálmodta, vagy talán regősök csacsogó énekében hallotta?, hogy hont foglaló Árpád apánk az Európát végigverő rettegett hun uralkodó, Attila leszármazottja. Az Anonymus-féle keleti nyitással egy időben a politikai elit ráérzett az idegenellenesség ízére is. Az Aranybulla XXIV. pontja kimondta: „Hogy izmaeliták [=muszlimok] és zsidók tisztséget ne viseljenek. Pénzváltó, kamara-ispánok, só-kamarások és vámosok országunkbéli nemesek legyenek. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek.” A XXVI. pedig: „Hogy az országon kívül valóknak birtokot adni nem kell. Továbbá, birtokot az országon kívül való embernek ne adjanak. 1. § Ha valamelyest adtak vagy eladtak, azt a haza fiai válthassák meg.” (Hm, Spar…) És akkor jöttek a tatárok. Országdúlásukat egy későbbi nagy mesélő, Kézai Simon úgy igyekezett kompenzálni, hogy már az egész magyarságot hozta szegről-végről rokonságba a tatároknál is dicsőségesebben gyilkolászó hunokkal.
A tatárok után bejelentkeztek a törökök. Előbbiek nyugat felé nem jutottak túl Magyarországon, és később a törökök se nagyon (olykor Bécsig). Ugyanaz a vidéki közép- és kisbirtokosság, amely az Aranybulla kiadására kényszerítette II. András királyt, szószólója, Werbőczi István által a rákosi végzésben írásban rögzítette, hogy „…mi sem engedhetjük, hogy országunk, mely a kereszténységet, várfoka és vértje gyanánt, mindenkor a maga és övéi bő vérehullásával védelmezte, másoknál alábbvaló és boldogtalanabb legyen”. Aki nem értené: itt arról van szó, hogy a mi országunk védte és védi Európát ‒ mert a kereszténység itt ezt jelenti ‒ és ezért hála és megbecsülés járna neki. Mielőtt Werbőczi átállván a törökökhöz, hazaárulóvá lett volna, még összeállította a Tripartitumot (Hármaskönyvet), a magyar jogrendszer gyűjteményét. Az első részben, mely „Nemes Magyarország jogainak és szokásainak hármas felosztásáról általában” szól, a 3. cím alatt ezt olvashatjuk: „1. § …a nemesség … eredetileg a hunnok és magyarok közt keletkezett, miután ezek Scythiából Pannoniába nyomultak…” A Tripartitum a vármegyei bíráskodás sziklaszilárd pillérévé vált. A korábban íródott krónikákat inkább csak az udvari főnemesség és főpapság ismerte, Werbőczi műve azonban az államirányítás vármegyei szürke fogaskerekeinek a fejébe is szöget ütött: mi, a leigázott és cserbenhagyott magyarok a nagy múltú, dicsőséges hunok leszármazottai vagyunk.
Így indult a magyar nemzeti ébredés, így fordultunk rá a reformkorra. Sorra jelentek meg a magyar történelmet tárgyaló tankönyvek és ismeretterjesztő művek. A legnagyobb hatása Losontzi István: Hármas Kis Tükör (Pozsony, 1771) című könyvének volt. 1854-ig több mint hetven, az utódok által folyamatosan szerkesztett, átdolgozott kiadásban jelent meg. A műben nemzeti nagylétünk alapja a hun‒magyar rokonság volt. De nemcsak ebben, hanem minden további reformkori történelemkönyvben.
És akkor jöttek a költők: Kölcsey megírta a Himnuszt, Vörösmarty a Szózatot. Utóbbi ugyan kicsit optimistább kicsengésű, de a Werbőczivel indult önsajnálat, az „ezredévi szenvedés” ebben is vezérmotívum. Ám egy Petőfi nevű 25 éves ifjonc kiadta a jelszót: „Talpra magyar…!” A talpra állás akkor ugyan nem sikerült, országunk továbbra is éji homályba borult, de egy másik költő, Arany János őrizte a lángot: „Hunor s Magyar, két dalia, / Két egytestvér, Ménrót fia.”
Összefoglalva: attól vagyunk magyarok, hogy hunok vagyunk, mi védtük meg Európát többször is a keleti veszedelemtől, de ezért hálát nem kaptunk, sőt elnyomtak minket, egyszer azonban már talpra álltunk. Ja, és ne feledjem, ezredévi szenvedéseink tortáján a gonosz Európa kvintesszenciájaként a trianoni kastély trónol mint mérgezett marcipándísz. Na, ezért hívószavunk a „Talpra magyar”, és reménytelen politikai vállalkozás Magyarországon a már megbűnhődött jövendőért Európával kampányolni. Bármilyen jó is lenne végre európai módon élni és gondolkodni.